Stoppos kaland Miskolc határában

Az interneten hemzsegnek a stopposoknak szánt megszívlelendő tanácsok: „Gitárt vagy nőt feltétlenül vigyél magaddal - így rokonszenvesebbnek tűnsz! Öltözz fel elegánsan, mintha bálba készülnél”, s még hosszan folytathatnánk a sort. Úgy gondoltuk, a hétfő délelőtti forgalom és a zuhogó eső biztosan a kezünkre játszik majd, és nem hagynak minket sokáig sárban tapicskolva a kamionok által felvert vízfüggöny elől ugrálni. Nem így történt.

Legelőször a Pesti úton, a felüljáró alatt próbálkoztunk. Én – nőként – kedvesen mosolyogva, de a nagyobb hatás kedvéért látványosan remegve vártam a megmentőket – mindhiába. Kollégám pláne számíthatott a sofőrök szánalmára, hiszen esernyő nélkül állta a sarat, no meg a záport. De hasztalan.

Végül, fél órás eredménytelen próbálkozás után magunk mögött hagytuk a Miskolc táblát, és a főút mentén stoppoltunk tovább együtt. Nemsokára egy fiatal srác fékezett le mellettünk, így egészen Mályiig melegedhettünk az autójában, miközben faggattuk. „Nem szoktam stopposokat felvenni” – árulta el Antal Aurél. „Nemrég vettem a kocsit, és általában a családdal utazom. Most azért álltam meg nektek mégis, mert egyikőtök lány, és mert úgy szakad az eső.” Antal Aurél szerint ma már bizalmatlanok az emberek. Veszélyben érzi magát, aki az út szélén áll, és az is, aki idegent enged az autójába. Általában diákok próbálnak így pénzt spórolni, vagy idősebb, ittas férfiak próbálkoznak, hátha elviszik őket egy darabon. „Tíz éve még én is így utaztam” – nosztalgiázott a sofőrünk. „De ma már mások az emberek. Nekem is vannak rossz élményeim. Az Egyesült Államokban egy stoppolás alkalmával három csavargó jól helybenhagyott. Ki is raboltak. Senkinek sem ajánlom, hogy külföldön próbálkozzon.”

Közben Mályi határába érkeztünk. Itt újra magányosan vágtam neki a feladatnak, és vártam a segítőkész autósokat. Négy sofőr teljes gázzal húzott el mellettem, az ötödik megállt, és széles mosollyal invitált beszállásra.
Tizenegy tovaszáguldó jármű után ismét szerencsém volt, azután hét autóval később érkezett meg a harmadik jótevő. Mindhárman fiatalok voltak, és mindhárman férfiak. Voltak közöttük jobb időket látott, rozsdásodni kezdő gépkocsikban ülők, és sokmilliós autócsodával repesztők is. Mindeközben úgy öt perc telhetett el. Most férfi kollégámon volt a sor, hogy begyűjtsön három delikvenst.

Eltelt húsz-huszonöt perc, munkatársam bőrig ázott, és mindössze ketten akarták fölvenni. Egyikőjük egy raszta frizurás srác, a másik egy húszas évei végét taposó fiatalember volt. Visszafelé – újra együtt – a Miskolc felé vezető úton méltán híres énekesünk, Bódi Guszti rokonai kínáltak minket hellyel a kocsijukban. A mai napon először női sofőrrel utaztunk. De a hölgynek biztosan nem kell támadástól tartania, mert az anyósülésen egy marcona, Csíki néven bemutatkozó kopasz fiatalember trónolt, akivel valószínűleg nem sokan mernének ujjat húzni. Míg a stoppolásról beszélgettünk, az autórádióból a kedves rokon szolgáltatta a talpalávalót. „Még sosem álltam meg senkinek” – mondta a kormány mögött ülő hölgy. „Az ember sosem tudhatja, milyen elmebeteget vesz fel. A nőkben sem bízhatunk meg. De most itt van Csíki, úgyhogy nem kell tartanunk senkitől.”

Vele mi sem szívesen kötekednénk, így megköszöntük a fuvart, és örültünk, hogy bőrig ázva, de ép bőrrel úsztuk meg a stoppos kalandot.