A mécsesek fénye egy kis konyhába visz el

December közeledtével mindenki megkeresi elhunyt hozzátartozói sírját. Meggyújtjuk a mécseseket, gyönyörködünk benne és emlékezünk. A mécsesek fénye egyszer csak egy kis konyhába visz el, ahol csikósparhelt volt, mellette egy hokedli állt. Azon ült naphosszat az én „mesélőnagyapám”!

Ha eloltottuk a világítást, csak a tűzhely két szeme fénylett, s hallgattuk a csodás mesét… Nagyapa olvasmányainak meséjét, vagy egy-egy néma film történetét, melyet fiatal korában látott. A testvér húgommal egy sámlin összekuporodva ültünk s szemrebbenés nélkül vártuk a Nagyapából ömlő szavakat. Olyan érzés volt mindkettőnkben, mint ha moziban lettünk volna. Teljes szívünkkel és lelkünkkel voltunk szereplői a mesének. Beleéltük magunkat az eseményekbe és vártuk a folytatást. Mesélt egy vak lányról, aki faragott rózsafa bottal járt és mindenki csodálta gyönyörű külsejét. Egy fiatalember beleszeretett és elhatározta, hogy megkeresi a módját annak, hogy vissza kapja a szeme világát. Egy sikeres operáció után újra látott! Mindenki számára ez mérhetetlen örömmel párosult… Csak a kislány félt attól, hogy a szerelme elhagyja, mivel csúnyának gondolta magát. A gond azonban megoldódott, hosszan tartó boldogságban éltek. Mi is röpködtünk a történet végét illetően.

Nagyapa ekkor egy kérdést intézett a két pici unoka felé, akik még ocsúdtak a megilletődéstől!

– Gyerekek! Nem halljátok, hogy már másodszor csengetett a Jézuska?

Berohantunk a szobába, ahol ott állt egy magas szép karácsonyfa feldíszítve. A fának seprőnyél volt a törzse, abba voltak beszúrva a fenyőágak. Még ajándék is volt a fa alatt. Egy-egy alvóbabát hozott a Jézuska.

Gyönyörű, felejthetetlen volt ez a karácsonyi nap délelőttje és estéje!

Számomra soha el nem felejtendő!