Mindegyik különleges élmény

Kazincbarcika - A terv: ötven ország legmagasabb pontját elérni.

Több mint harminc mögötte, és a tervei szerint legalább húsz még előtte. Csúcsok ezek, egyes országok legmagasabb pontjai. Ezeket „gyűjti”, hódítja meg a kazincbarcikai Nagy Tibor.

Kilenc napig gyalogoltunk a hegy lábához 27 kilós hátizsákkal." Nagy Tibor

– Persze egyáltalán nem véletlen ez a történet, hiszen 20 éve sziklát mászok. Annak idején sokan csinálták, és engem is elkapott a láz. A hazai sziklák mellett például Horvátország, Franciaország, Ausztria falait is letudtam már, de mivel én sem fiatalodom, úgy döntöttem, hogy elkezdem a magashegyi túrázást – adta meg a választ beszélgetésünk elején a „miértre?” Nagy Tibor. – Immár négy éve intenzíven csinálom, olyannyira, hogy ez alatt az idő alatt harminc ország legmagasabb pontján voltam, és nyomom folyamatosan. Azt találtam ki, hogy az ötvenedik születésnapomra az ötvenedik ország tetején szeretnék állni…

Gyűlnek szépen

Mint megtudtuk, azért a fokozatosság elve alapján vágott neki a kalandoknak.

– Ami számomra is elérhető elsősorban anyagilag, azok közül a nehezeket előrevettem – folytatta a sportember. – Ennek megfelelően már megvan Argentína és Chile, az Atlasz-hegység legmagasabb pontja Marokkóban (Toubkal), de Pápua Új-Guinea, Bali vagy éppen a Kanári-szigeten Spanyolország „teteje” is. A másik véglet a Vatikán 6 métere… Gyűlik szépen, amit Európában mászni kell, azt nagyjából letudtam…

Majd hozzátette: – Természetesen „más csúcsok” is megvannak, legutóbb a grúziai Kazbek (5047 m) tetejére jutottunk fel, a Kilimandzsáró az „alap”, de Nepálban is több csúcson jártam, a hat- és hétezresek közül.

Arra a felvetésünkre, hogy ki tudna-e emelni egyet közülük, azt válaszolta Nagy Tibor:

– Mindegyik teljesítés egy különleges élmény. Ami viszont a keménysége miatt elsőre eszembe jut, az Argen­tínában az Aconcagua (6962 m), ami a hegymászók között a légnyomáskülönbség miatt „nyolcezresnek” számít. Kilenc napig gyalogoltunk a hegy lábához, ami a 27 kilós hátizsákkal nem egy álom, és onnantól kezdődött a fel és vissza… Ez a túra azért kiszívta az erőmet rendesen. Tanzániában az emberek nagyon barátságosak és hálásak. Meglátogattunk szegény falvakat, vittünk apró ajándékokat, amiért nagyon szerettek minket. De ugyanez a helyzet például Nepálban is. Egy másik furcsa történet is felötlik. Az egyik nyugat-európai ország csúcsát én a hegy felől, rendes mászófelszerelésben közelítettem meg. Amikor felértem, ott tolták a babakocsit előttem tűsarkú cipőben, és a képeslapárus is csak nézett rám nagy szemekkel, hogy mit is csinálok én ott és úgy… Lengyelország legmagasabb pontjára, a Rysyre (2499 méter) meg reggel elindulva felfutottam, Csehországban pedig a családdal tudtuk le a penzumot.

Arra a kérdésünkre, hogy mivel tartja karban magát, azt válaszolta: – Elsősorban a futással, ez alapja mindennek. Teljesítem a szokásos tíz kilométeremet, bemegyek a boltba, bevásárolok és a pakkal még hazafutok, ami még plusz négy kilométer. És mindemellett fizikai munkát végzek…

A tervek

Természetesen a tervek is előkerültek.

– Ami már látszik, hogy januárban megyek a Kenya-hegyre – tudtuk meg. – Majd márciusban szeretnék eljutni ismét a Himalájára egy nyolcezresre, a Cso-Ojura. Ez sok pénz, természetesen támogatók kellenek, vannak, például a helyi önkormányzat is. Ha ez utóbbi sikerülne, már akarok „feljebb” menni.

„A motivációt tudjuk, hiszen ötven a cél, ezenfelül mit vár az újabb kalandoktól?” – kérdeztük.

– Nagyon szeretek eljutni új helyekre, megismerni ott az embereket, a kultúrájukat, vonz az új megismerése. A helyek csodálatosak, fent állni a csúcson pedig euforikus érzés. Szóval a fokozatosság elve alapján a „parkolós csúcsokat”, mint például Belgium, Hollandia a végére hagyom, és az ötvenedik, nagyon szeretném, ha Ausztrália lenne. Mivel ez sem túl nehéz, a családommal szeretném megcsinálni…

- ÉM -