Maradona csapattársa is lehetett volna

Azt mondja, elég korán, 2017-ben, 58 évesen fejezte be az aktív játékot. A jövő tavasszal nyugdíjas lesz, azonban még nagyon is dolgozik, mint villanyszerelő, a Dunakeszi Járműjavítóban.

– Édesapám bányász volt, édesanyám postai alkalmazott, levél kézbesítő. A Kilián György 26. szám alatt laktunk, az Alacska felé vezető úton – vágott bele. – Volt egy rét, egy patak, azon átmentem, és már a helyi focipályánál voltam. Két nővérem van, hála istennek, élnek. Édesapám elég korán, 1966-ban meghalt, 7 éves voltam. Édesanyám egyedül nevelt hármunkat, de ott volt még nagymamám is, akit szintén el kellett tartani. A péteri 1-es általános iskolába jártam, akkor az volt a neve, a főúton található. Négyes átlagom volt, ahhoz képest, hogy fiú voltam, ez nem volt rossz, szerettem a földrajzot, a történelmet, a matematikát, de legjobban a testnevelést. Kézilabdáztam is az iskolacsapatban, és persze mellette volt kispályás foci, az akkori testnevelés órák tényleg testnevelés órának számítottak. Az első igazi élményem a focival négy és fél évesen esett meg velem. Mindig a pályán töltöttem az időt, néztem a nagycsapat edzéseit, a bácsik ismertek, ,,Jancsikának" hívtak. Egyszer mellé szállt egy labda, és kegyetlenül mellbe talált. Elszédültem, elhomályosult minden, majd észhez térítettek. Látták, hogy nem sírok, és azt tanácsolták, legyek a kapu mögött, ott háló van, nem fog eltalálni a labda. Édesapám imádta a focit, minden hazai mérkőzésen kinn volt, de külön mentünk. Ő elment szurkolni, én pedig bementem a kerítésen belülre, egyedül, és onnan néztem.

Fontos volt a lecke

A magyar bajnok, UEFA-kupa-döntős egykori hálóőr azt is sorolta, hogy amikor 9 esztendős volt, Bolemányi Károly irányította a Borsodi Bányászt, s ők, a kissrácok a csapat edzését követően azonnal a pályára szaladtak, viszont Mező Jenő, a klub elnökhelyettese nem egyszer lezavarta onnan őket.

– Karcsi bácsi magához hívott, megkérdezte a nevem, és elhívott a távolugró gödörhöz, hogy ott dobjon nekem egy magas labdát, én pedig fogjam meg. Egyet léptem, vetődtem, fogtam. Tehetségesnek gondolt, s innentől kezdve menni kellett külön edzésekre, 10 évesen a Bányász-felnőttel edzettem – emlékezett vissza a hatvanas évek végére Koszta János. – Óriási dolog volt beállni a nagy kapuba, ám az edzések előtt mindig megkaptam azt a kérdést, hogy ,,Megcsináltad már a leckét?" Mert ha nem, akkor Karcsi bácsi hazaküldött. Emiatt, ezért a suliban már a szünetekben elkészítettem a házi feladatokat. Tényleg szerencsésnek mondhattam magam, hogy a ,,nagyokkal" edzek, viszont még a serdülő csapatban védtem. 12-14 évesen, mint abban az időben sok kissrác, magam is azt gondoltam, hogy kapus, futballista szeretnék lenni. 14 esztendősen Miskolcra kerültem, a Kilián Gimnáziumba, odajárt a két nővérem is. Akinél a beiratkozást végeztük, azt mondta, ,,... na, még egy Koszta..." Megállt mellettem egy férfi tanár, még akkor nem tudtam kicsoda, és kijelentette, hogy kosaras leszek. Mire azt válaszoltam, nem, én futballista akarok lenni. Később derült ki, hogy ő Kamarás István, elismert tekintény a sportágban, és a suli igazgató-helyettese. Négy évig aztán csak kosárlabdáztam az iskolai gárdában, illetve a Bányásznál fociztam az ifiben, de hamis igazolással, mert abban az időben két helyre nem lehetett leigazolni. Nem buktam le. Az érettségit követően visszatértem a Bányászhoz, és matematika-testnevelés szakos tanár szerettem volna lenni. El kellett volna mennem felvételizni Szombathelyre, de előtte, szombaton meghalt a nagymamán, és vasárnap kellett volna utazni. Nem mentem tehát, s akkor pótfelvételi sem létezett. Helyette beíratkoztam a kazincbarcikai 105-ös középiskolába, kétéves, technikusi képzésben kitanultam az irányítástechnikai műszerész szakmát, 1979-ben végeztem.

A légvédelemnél

Koszta János utána leszerződött a bányához, Lyukóbányára járt, 7 és 11 között dolgoznia kellett, majd 13 vagy 14 órától kezdődött az edzés.

– Ilyen kedvezmények voltak – tette hozzá. – Föld alatti állományba vettek fel, de az igazgató úrnak azt mondtam, akkor vagyok hajlandó lemenni, ha lenn ablak lesz. Közölte, nem kell lemenni János, de állományban leszel. A szomszédunk volt a villanyszerelő, lement, de elfelejtett valamit, visszajött negyedóra múlva, és megijedtem tőle. A Bányászban, az NB II-ben voltam mezőnyjátékos, nem sokat, volt, amikor úgy álltunk fel, hogy Kvaszta-Koszta-Csányi, Kvaszta utána a Fradiba ment, Csányi pedig Egerbe. Kiestünk ebből az osztályból, mindkét bokám rakoncátlankodott, így visszaálltam a kapuba 1980-ban, ahonnan már nem is kerültem ki.

Az 1959-es születésű hálóőr az 1981-es év mintegy felét, illetve 1982 jelentős részét katonaként töltötte.

- A légvédelemnél voltam, Lillafüreden, egész Kelet-Magyarország légterét felügyeltük, s adtuk fel a jelentést Budapestre, közben kijártam a Bányászhoz edzeni – elevenítette fel az akkori eseményeket Koszta János. – Úgy lettem a ,,pappjóskában" kapus, hogy az akkori hálóőrnek, megszületett a második gyermeke, és akinek két gyerkőce volt, az leszerelhetett egy év után, nem kellett másfél évet lennie. Eléggé fárasztó volt 24 órás szolgálatok után edzésre járni, alig aludtam, meg is jártam emiatt a kórházat. Átkerültem a másik miskolci laktanyába, a Papp József éppen kiesett az NB II-ből, készültünk az NB III-ra. A nyitómeccs éppen az MVSC ellen volt, nagyjából 1500 néző előtt.

Kapott egy tévét is

A kapus karrierje 1982-ben vett óriási fordulatot: ekkor a hat NB III-as csoport válogatottja egymás ellen mérkőzött, és a miskolci katonacsapatból többen bekerültek a Mátra csoport válogatottjába. A döntőt ők vívták a ,,drávásokkal", Vácott, s 0-0-t követően 11-esekkel nyertek.

– Nem tudtam, hogy akkora jelentősége lesz annak a döntőnek, ahogyan akkor védtem – mondta Koszta János. – Ott voltak a helyszínen a Videoton képviselői, s megkérdezték, nem lenne-e kedvem hozzájuk szerződni. Rettenetesen boldog voltam, hiszen tudtam, kik, milyen játékosok vannak a Vidiben. Mindez akkor augusztusban történt, míg novemberben szereltem le. S milyen az élet, a fehérváriak után fél órával jött az MTK-VM vezetősége, hasonló ajánlattal, s elkezdtem gondolkodni: Disztl Petinek a Videotonnál nincs másik riválisa, a kék-fehéreknél viszont ott van a kapuban Brünyi Béla, és Gáspár Józsi is, szóval a Vidit választottam. Szolgálati lakást kértem, kaptam egy Videoton TV-t, a fizetésem pedig 3700 forint volt, plusz prémium, ha győzünk. Pestig vonattal mentem, s eljöttek elém a Keleti pályaudvarra, ment a bajnokság, még két meccs volt az őszi szezonból. Amikor bemutatkoztam, kezet fogtam mindenkivel, azokkal, akiket pár hónappal azelőtt még csak néztem. Óriási büszkeség töltött el, az pörgött a fejemben, hogy: édesapám sírjánál megfogadtam – még a Bányásznál voltam –, nem nyugszom, amíg nem leszek NB I-es kapus. Ugyancsak volt egy másik fogadalmam, később, hogy addig nem nyugszom, amíg nem leszek válogatott. Mindig célt tűztem ki magam elé, több akartam lenni. Saját erőmből értem el, ami elértem, nem voltak menedzsereim, ,,lökőim", óriási munkát fektettem a karrierembe.

Nem felelt meg

Az emlékezetes mérkőzésekről, ellenfelekről az alábbiakat osztotta meg a Váccal bajnokságot nyerő egykori kapus.

– Igazából mind a 281 NB I-es mérkőzésemre örömmel gondolok vissza – hangsúlyozta. – A külföldiekre aztán különösen, még arra is, amikor 5-1-re kikaptunk a Váccal a Benficától Lisszabonban, 1992-ben, az UEFA Kupa 2. fordulójában. Ami nagyon kellemetlen az a Dinamo Moszka elleni meccsünk, szintén az UEFA Kupában, egy évvel korábban. 4-1-re kikaptunk ott, a visszavágón, de a bolgár bíró elcsalta a mérkőzést. Két akkora lesgólt adott meg, ami nagyon sokat nyomott a latban. A finn ellenőr a meccs végén bejött és bocsánatot kért, állítólag ez a játékvezető utána már nem is vezetett meccset. Neves ellenfél akadt jó pár: Weah, Raí és Ginola a PSG-ből például, akiknek Lama volt a kapusuk, vagy Kirjakov, Kolivanov a Dinamo Moszkvából. Elég sok mezt szereztem mérkőzések után, van körülbelül harmincnál is több. A Videotonnal, a UEFA Kupa döntőt követően Disztl Peti cserélt az első számú-, én a második számú kapussal. Sajnos, a külföldi szerződés nem jött össze holott a Sevillával mindenben megegyeztem, de Vácott a klub két képviselője más összeget mondott nekik, ők pedig ahhoz tartották magukat, ami szóban először elhangzott. Ez 1992-ben volt, akkor, amikor Diego Maradona oda igazolt. Volt érdeklődés a Trabzonspor, illetve a Besiktas részéről is, de 3-400 000 dollárt kapusért nem akartak adni. Illetve voltunk az 1986-os világbajnokság előtt egy franciaországi tornán, Auxerre-ben, akkor is kaptam ajánlatot, de nem feleltem meg a kritériumoknak, mert se válogatott nem voltam még, sem 30 év feletti.

A három válogatossággal kapcsolatban úgy vélekedett Koszta János, neki is fájó, hogy nem lett több, de ezt is megbecsüli, miként azt is, hogy húsznál több alkalommal ült a kispadon.

– Abban az időben, a nyolcvanas években szinte minden NB I-es klubnál válogatott szintű kapus védett – jelezte. – Kovács Attila Csepelen, Gujdár Sanyi a Honvédnál, Mészáros Feri a Vasasban, Portugáliában, Győrben, Katzirz Béla Pécsen, Andrusch Józsi Kispesten, Szendrei Józsi Újpesten, Kiss Imre Tatabányán, vagy éppen Balázs Zsolt Zalaegerszegen. De hadd mondjam ide Veréb Gyurit, illetve Gulyás Pistát, mindannyian a legnagyobb betűkkel íródtak a magyar foci kapus történelmébe.

Az egyiptomiaknak

A beszélgetés utolsó részében még téma volt a mai magyar futballközeg, a magánélete, és Sajószentpéter is ismét.

– Lehet rosszul látom, de szerintem a játékosok túl vannak fizetve, és ez óriási baj – adta közre ezen véleményét Koszta János. – Nem az irigység beszél belőlem, egyáltalán nem, de nekünk Vácott egy viszonylag átlagos fizetésünk volt, aminek körülbelül a négyszerese volt az az összeg, amit fejenként meg lehetett keresni egy nyertes meccsel. Ezért hajtottunk, még a 90. percben is, mert tudtuk, hogy januárban, februárban, júniusban, júliusban és augusztusban nincs győztes prémium, hét hónapunk volt arra, hogy igazából keressünk. Ilyen szisztéma szerint fizetnék most: teszem azt 1 millió forint az alap, de a további 4 millió csak a teljesítményre. Sokat elértem a fociban, sokat köszönhetek a családomnak. 58 éves koromban, 2017-ben, kicsit korán befejeztem a pályafutásomat. Nyugdíjas leszek jövő márciusban, de még a Dunakeszi Járműjavítóban dolgozom, mint villanyszerelő, hiszen műszerész vagyok. Stadler emeletes vagonoknak csináljuk az elektronikai részét, jelenleg éppen Egyiptomnak építjük a vonatokat. Egy műszakos vagyok 6.25-től 14.45-ig melózok, aztán délután fél 4-től fél 7-ig edzéseket tartok az UTE-nál, az utánpótlásban. Jól érzem magam, aktívnak, szerencsére bírom mind a kettőt. Sajószentpéteren utoljára tavaly voltam, voltunk, ősszel, Mindenszentek alkalmából, sajnos, már csak emiatt megyünk.