Összetört álmok romjain fel a csúcsra

Focista szeretett volna lenni, testnevelés szakra járt Egerbe, de egy súlyos betegség összetörte az álmait. Gergő azonban nem adta fel, végül ha nem is élsportolóként, de a sportban találta meg számításait és sikereit. Hogyan jutott el Bükkszentkeresztről Tokióba az olimpiára és emellett családapaként hogyan van ideje arra, hogy a Tankcsapda előzenekaraként lépjen fel rockbandájával? Elmeséli nekünk.

– Bükkszentkeresztről származol, kezdjük a legelején: milyen volt a gyerekkorod?

– Nekem olyan gyerekkorom volt, ami a mai gyerekeknek már nem adatik meg. Nagyon szabad voltam, rengeteget mászkáltam, bringáztam, fociztam, mindig valakivel együtt bandáztunk, rosszaságot csináltunk. Rendszerint késő este mentem haza, de gyakorlatilag a szüleink is tudták, hogy a falun belül semmi bajunk nem lesz. Az egy kicsit keményebb volt, amikor hajnalonként mentem édesapámmal kaszálni, fát vágni. Akkoriban semmi pozitívat nem láttam benne, de most már úgy érzem, többek között ennek köszönhetően bírom a kemény munkát. De alapvetően elzárva voltam egészen addig, amíg el nem mentem gimnáziumba, akkor nyílt ki számomra jobban a világ. Ötödikes koromban kerültem ugyanis Miskolcra, a Fráter György Katolikus Gimnáziumba nyolcosztályosba. Ezt mindig el szoktam mondani, mert mókás, és bármennyire is vicces, de amikor először lementem Miskolcra, mindenkinek köszöntem. Egyesével. Mert nálunk ez volt a szokás. Mondták, hogy itt nem kell. Igazi falusi kisfiú voltam.

Fotók: Derencsényi István

– A sport ezek szerint egészen kiskorodtól elkísért?

– Igen, először a Bükkszentkereszti Focisuliba jártam, amit akkor alapítottak. Aztán eligazoltam a Borsod Volánba, ott NB II-es játékosként folytattam, mellette pedig az MVSC-ben atletizáltam, középtávfutó voltam. Egész tehetséges focista voltam, bekerültem a kelet-magyarországi serdülő válogatottba, futásban pedig 1500 méteren országos második lettem. Úgyhogy általában a megyében rendezett mezei futóversenyeket mindig megnyertem. De a foci volt a nagyobb szerelem, én focista akartam lenni, az öregem meg azt szerette volna, hogy futó legyek. És így nem lett belőlem semmi. Na jó, igazából azért nem lett belőlem semmi, mert főiskolás koromban agydaganatot diagnosztizáltak, és akkor abba kellett hagynom a versenyszerű sportolást. Akkor jött a nagyon kemény rock ’n’ roll, egy durván önpusztító időszak az agyműtét előtt.

– Hogyan élted meg, hogy 19 évesen van egy agydaganatod?

– Amikor kiderült, minden nap buliztunk, koncerteztünk, úgy voltam vele, hogy ki tudja, meddig élek és akkor élvezzük ki, ami maradt. Valójában megijedtem és nem tudtam kezelni, fogalmam sem volt, hogy mi lesz velem. Ez az önpusztító időszak egy fél év volt, utána megműtöttek. A bal homloklebenyben volt a daganat, ami bizonyítottan teljes személyiségváltozást okoz, memóriaproblémákat és gátlástalanságot. Mondjuk ez utóbbi kapóra jött énekesként, a színpadra pont jó.

– Tapasztaltál ezek közül valamit, megváltoztál a műtét után?

– A személyiségem annyiban változott meg, hogy egyrészt jobban becsülöm, jobban vigyázom az életemet, az egészségemet. Másrészt alapvetően eléggé egocentrikus, kissé beképzelt gyerek voltam, de azért mégiscsak daganatom volt, emiatt azt éreztem, hogy kaptam egy új életet. Ettől a helyzettől sokkal alázatosabb, türelmesebb és egy picit visszahúzódóbb lettem.

– Hogyan lettél te a válogatott gyúrója?

– Amikor kiderült, hogy nem lehetek profi sportoló, eldöntöttem, hogy ennek ellenére is a sport közelében akarok maradni és valahogy el fogok jutni magasabb szintekig. Kitaláltam, hogy sportmasszőr leszek. Elvégeztem az iskolát Egerben, közben szétnéztem a városban, hogy hová lehetne ezzel elhelyezkedni. Az egyik csoporttársam összehozott egy találkozót az egri vízilabdacsapatból Märcz Tamással, aki a csapatkapitány volt, és megkérdeztem tőle, hogy jöhetek-e ide gyakorlatra. Igent mondott. Nekik is kicsit fura volt, hogy egyszer csak jött egy lelkes gyerek, aki fél éven keresztül minden nap ott volt. Meg utána még 10 évig mindennap. Az egy évtized után úgy döntöttem, hogy magánpraxist nyitok, mert sokkal kényelmesebb család mellett, hogy nem kell annyit utazni. Merthogy 12 hónapból 9 hónap a szezon. Nem sokkal később, 2017-ben azonban Märcz Tamás lett a szövetségi kapitány, a következő év áprilisában pedig felhívott, hogy vállalnám-e, hogy én legyek a gyúró. Mondta, hogy átküldi a programot, gondoljam át, én meg mondtam, hogy ezen nincs mit átgondolni, ez volt életem vágya, hogy a vízilabda-válogatott gyúrója legyek, úgyhogy vállalom. Azóta vagyok a válogatottal, a negyedik szezont kezdem.

– Akkor a pimaszság és az állhatatosság végtére is meghozta a gyümölcsét?

– Igen, de szerintem a fanatizmusom is kellett hozzá. Bár én inkább úgy fogalmaznék, hogy spontán, erőfeszítés nélkül, megfelelő érzelmi intelligenciával, egy kis bátorsággal és pimaszsággal kell a dolgokhoz állni, és így az ember jól átlátja a helyzeteket, ki tudja használni az adódó lehetőségeket.

– Közel áll hozzád a spiritualitás. Amikor a csapattal vagy, próbálod a lelküket is gyógyítani, nem csak a fizikai sebeket?

– Igazából egy agydaganat, egy agyműtét után az ember alaposan átgondolja az életét. Nálam utána jött a teljes életmódváltás, némi személyiségváltozás és abban benne volt a spiritualitás felé fordulás is. Gyerekkoromban egyébként pap akartam lenni, de aztán a rock ’n’ roll, meg a csajok ezt megváltoztatták. A betegségem miatt erősebben visszatértem az univerzális összefüggések kereséséhez, nem véletlenül jártam katolikus gimnáziumba sem. Elkezdtem válaszokat keresni, majd találkoztam a buddhizmussal. Tizenkét éve buddhista vagyok. De ezt nem viszem át a csapatra. Viszont az esetek nagy százalékában nem csak egy testet kezelek, hanem egy teljes embert. Úgy gondolom, hogy holisztikusan kell az emberekkel foglalkozni, akár a magánpraxisomról, akár a csapatról van szó. Sokszor elég, ha csak meghallgatom őket. Gyakran azt veszem észre, hogy már rég végeztem, hajnali fél kettő van és még beszélgetünk valamelyik játékossal, mert jól esik neki beszélgetni. Nekem nem megváltani kell a világot, csak figyelni rájuk. A figyelem szerintem sokkal fontosabb, minthogy okoskodjak vagy csodákat műveljek. Néha vannak csodák, de én nem tudok csinálni.

Fotók: VLV

– Csodát nem tudsz tenni, de mit tartasz az eddigi életed legnagyobb sikerének?

– A legnagyobb sikerem a két lányom. Az igazán nagy siker az lesz, ha sikerül őket normálisan felnevelnünk. Nem úgy, ahogy én elképzelem, hanem úgy, hogy boldog ember legyen belőlük. A sportban a vízilabda Európa-bajnoki győzelem 2020 januárjában. A zenében pedig az, amikor az Elmezavarral hat év kihagyás után az első koncertünk a Tankcsapda előzenekaraként volt. Itt is előjött a spontaneitásom meg talpraesettségem. Láttam a plakátot, hogy Egerben fellép a Tankcsapda, gyerekkorom kedvenc bandája. Ismertem a szervezőt, felhívtam és kérdeztem, hogy ki az előzenekar? Mondta, hogy nincs. Én meg mondtam, hogy jó, akkor mi leszünk. Átküldtem neki néhány dalunkat, nem sokkal később csörgött a telefonom, épp dolgoztam. Nem szoktam ilyenkor felvenni, de úgy éreztem, hogy ezt fel kell vennem. A szervező volt, aki közölte, hogy mi léphetünk fel szeptemberben a Tankcsapda előtt. Kértem, hogy mondja el még egyszer, mert hihetetlen volt. Nyilván, sokaknak ez nem egy nagy sztori, de nekem az volt a másik vágyam, hogy a Tankcsapda előtt léphessek fel.

– Van még valami vágyad a zenében, amit nem értél el?

– Rocksztár szeretnék lenni. De hát az nem lehetek, mert rocksztár nem leszel, hanem annak születsz. Nem is a sok pénz miatt, hanem mert adni akarok valamit az embereknek, amitől jól érzik magukat és én is jól érzem magam. Azt látom, hogy sok zenésznek ez egy munka, megélhetés, nem azért zenélnek, mert szeretik. Ez egy idő után sokakat görcsössé tesz. Én a szabadság miatt szeretnék zenélni. Az a tervem, hogy beülök egy hippi kisbuszba egy matraccal, meg egy szál gitárral és végigturnézni Európát. Ahol kedvem van megállni, ott megállok, zenélek, és megélem a szabadságot.

Gergő, a rockzenész

– Most azonban még vannak feladatok. Hogyan készülsz az olimpiára?

– Igazából ez egy nagyon komoly megpróbáltatás mind fizikálisan, mind mentálisan, hiszen én nem lehetek fáradt, nem lehetek nyűgös, nem fájhat semmim, nekem mindig ott kell lennem, bárkinek bármi baja van, segítenem kell neki. Nagyon sok fizikai edzéssel készülök, saját testsúlyos edzéseket csinálok, 19 kilót fogytam, rendbe tettem az étkezésemet. A mentális egészségemet meditációval tartom szinten, minden nap meditálok. Ezek által válok annyira stabillá, hogy ne legyek ideges vagy feszült.

– Ez azért nem egyszerű.

– Nem, de ez egy életforma. Jól érzem magam, jó erőben vagyok, általában reggeltől éjszakáig dolgozom, de úgy érzem, bírni fogom az hajnalba nyúló kezeléseket. Ha mentálisan gyengébbnek érzem magam, majd áthidaljuk, segítünk egymásnak, mert egy nagyon profi stábba tartozom.

– Akkor mondhatjuk, hogy ugyanolyan állóképességet vár el ez az életforma, mint azoktól az élsportolóktól, akikkel foglalkozol?

– Mondhatjuk úgy, hogy élterapeutává kell válnod, ott kell lenni az élvonalban, ehhez minden tekintetben, szakmailag is nagyon felkészültnek kell lenned, különben kivet magából a szakma. Naprakésznek kell lenned minden téren.

– A családod támogat ebben?

– A szüleimnek nagyon sokat köszönhetek, egyrészt édesapám ugye fizikálisan megalapozott, másrészt, hogy szabadságot adtak és nem erőltettek rám semmit, hanem volt szabad választásom. Édesanyám ölelő karjai pedig mindig vigyáztak rám. A feleségemmel, Anikóval 18 éve vagyunk együtt, az első találkozásunk után két héttel megkértem a kezét, mert éreztem, hogy nem fogok még egy olyan nőt találni, mint ő. Mondta, hogy ez azért korai, úgyhogy négy év múlva elvettem. A párom egyben nagyon jó barátom is, ő segített át az agyműtétemen és azon az életszakaszon is, ő az én angyalom. Elég nehéz neki egyedül, amikor nem vagyok otthon, de neki meg segít a család. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen felelősségteljes és komoly dolog gyermeket nevelni. A kisebbik lányom, Flóra kétéves, nagyon szereti, ha zenélek neki. Fanni már nagyobb, 12 éves, ő abban az időszakban van, amikor már önállósodik, a barátai az elsők most és a lovaglás. Természetesen büszkék rám és támogatják a karrieremet. Megtaláltam a helyem.

(A borítóképen: Gergő fent)