Lángolva a vagon tetején: egy hőstett története

A Székesfehérvári Egyházmegye településén, a hivatalos, világi vármegyehatár tövében, Biatorbágyon élnek Csákyék. A család az elmúlt két év során igen nagy megpróbáltatáson ment keresztül, amely után minden lelki és anyagi erejükre, továbbá sok égi és földi segítségre szükségük volt ahhoz, hogy eljussanak mai, reményteljes helyzetükig. 

Közel két éve országos hír lett a tragédiából, a balesetből, amely elvette az akkor 15 éves Csáky Soma egyik barátjának az életét, és amelynek ő maga is majdnem áldozatul esett. Az önfeláldozó cselekvés mellett döntött és isteni csoda, maga a gondviselés, hogy túlélte a pokoli pillanat következményét. Amikor látta, hogy barátja teste lángba borul a magasfeszültségű áramütéstől, gondolkodás nélkül a segítségére sietett. Hőstett ez? Minden bizonnyal az. Mert „ha lángol egy barátod egy vagon tetején, akkor mész és megmented.” 

Soma, mi történt azon a napon, 2022. április 4-én? 

A Sárospataki Református Kollégium Gimnáziumába járok, és kimenőidőnkben elmehettünk a városba. Olyan este fél nyolc lehetett, amikor tértünk volna már vissza a kollégiumba, és találtunk egy nyugodt helyet, egy térdig érő kőkerítést, ahová a barátaimmal leültünk még egy kicsit beszélgetni. A kőkerítés mentén sínek futnak, és vagon állt egy holtvágányon. A vagon oldalán nem volt lezárva a lépcső, így fel lehetett rá mászni. A barátom mondta, menjünk fel rá, mi többiek tiltakoztunk, azt válaszoltuk, ne tegye, de hiába... Felment. És attól kezdve másodpercek alatt megtörtént a baj, a nagyfeszültség áthúzott a vezetékből, pedig a vezeték még bőven távol, úgy másfél méternyire lehetett a barátomtól. Ezt látva felrohantam érte, hiszen ez akkora feszültség volt, hogy azonnal lángra kapott a teste. Felrohantam és elkezdtem oltani. De akkor engem is megrázott az áram. 

Eddig emlékszel a történtekre? 

Szó szerint belém égett az utolsó emlékem, az, ahogyan nyúlok a vagon létrája felé. A szemtanúk később azt mondták, látták, hogy feljutottam a vagon tetejére, ám azonnal áthúzott a feszültség rám is. A hatalmas áramütés hatására mindketten lángolva leestünk a vagon két oldalára. Szerencsére az ott lévő fiataloknak volt akkora lélekjelenlétük, hogy azonnal oltani kezdtek minket, és hívták a mentőt. Szerencsről érkezett a szirénázó autó értünk, így kerültünk kórházba.

Vissza tudsz rá emlékezni, hogy az a bizonyos döntés, hogy menteni indulj a barátodért, mikor született meg benned? Hiszen tízből kilenc ember mozdulni sem tudna, ha lángolni látja a barátját.

Akik így tesznek, bizonyára a látványtól nem tudnak gondolkodni. Én sem tudtam, csak elindultam azzal, hogy te jó ég, nekem most mennem kell, fel kell jutnom a vagon tetejére és meg kell mentenem a barátomat. Ez egy másodperc alatt végigfutott az agyamon, nem gondolkodtam, csak csináltam. És megtenném megint, újra. 

Mennyi ideig lebegtél élet és halál között?   

Két hónapig kábítottak, mert különben elviselhetetlen fájdalmat éreztem volna, hiszen a testem több mint 50 százaléka megégett. Ráadásul mivel leestünk a vagon tetejéről, nekem eltört a lábam és a koponyám is megsérült. Így már azonnal, Miskolcon megoperáltak, még aznap éjfél körül, mert az ügyeletes orvos azt állapította meg, hogy olyan gyorsan növekszik az ödéma a fejemben, hogy az károsíthatta volna az agyamat. Ez csak perceken múlott. De mivel Miskolcon nincs égési osztály, át kellett szállítaniuk a budapesti Bethesda Gyermekkórház intenzív égési részlegére. Nagypénteken, tíz nappal a baleset után a barátom meghalt, én pedig csak május végén ébredtem fel. 

Hosszú időt töltöttél ott. Gondolom, nagyon hálás vagy a Bethesda orvosainak, ápolóinak… 

Igen, hiszen szerintem ők több százszor megmentettek. Amikor lélegeztetőgépen voltam, a szerkezet időnként nyállal telt meg, amit egy nap többször ki kellett szívni belőle. Másodperceken múlhat ilyenkor a fulladás, ha nem figyel oda a nővér, és ezt egy nap többször meg kellett tenniük. Már az első két hónap alatt tíz feletti életmentő műtétre volt szükségem, de azóta is kellett ilyen beavatkozás. A Bethesda az életem része lett. 

Kinek köszönhetsz még sokat a nővéreken és az orvosokon kívül? 

Egy fiatalembernek, aki ott volt a balesetnél, és amikor a lábai elé estem, ő azonnal lekapta a kabátját és az arcomra dobta. Neki köszönhetem, hogy az arcom most ép. Hálás vagyok minden egyes nővérnek, doktornak, nagyon nagy részben a családomnak, és mindenkinek, aki gondolt rám, imádkozott értem, velem volt valamilyen módon azokban az időkben. Hihetetlen és a mai napig felfoghatatlan számomra, mennyien vannak, akik képesek önzetlenül segíteni, és akiket megmozgat, érzelmileg megérint a sorsom. 

Térjünk vissza az előzményekre: hogyan kerültél Sárospatakra, az ország túlsó felére? 

Ez egy izgalmas történet. Nem az erényem, de nem nagyon tudtam az általános iskola után, hogy merre szeretném folytatni a tanulmányaimat, melyik gimnáziumba, vagy középiskolába mennék. Akkoriban a Sárospataki Református Gimnázium Kollégiumának apukám tartott egy edzőképzést, tréninget, és a megjelentek között az egyik fiatalemberen Refi-s póló volt. Apa megkérdezte, mit jelent az, hogy Refi? A fiatalember elmondta, hogy ő az oktatási intézmény lelkészének a fia, a kenus edző. Beszélgettek egy kicsit és aztán apám mesélt nekem arról, hogy ott lehet sportolni és kollégiumi életet élhetnék. Vágytam egy kis kalandra, nem mellesleg rendkívül hívő református iskoláról van szó, Sárospatak és Zemplén, egy remek világ. Megtetszett, így kerültem oda és nem bántam meg az ott töltött idő egyetlen percét és pillanatát sem. 

Orvostól jössz, tegnap is kórházban volták. Most hogy vagy? 

Köszönöm, jól. Kicsit visszamennék már az iskolába, mert jelenleg azért vagyok magántanuló, mert még kezelésekre, orvosokhoz kell járnom. Heti négy-öt alkalommal gyógytornám van, emiatt nem tudok ott lenni heti öt napot az iskolában, viszont félévente minden tantárgyból írásbeli és szóbeli vizsgát kell tennem. Ezek egyébként legutóbb január elején voltak, de szerencsére sikerült mindegyik. A tavalyi évet lezártam, s ez alapján elég jól vagyok. Egyébként a rehabilitációm is szépen halad, de ez sokéves feladat. Éppen tegnap tudtuk meg, hogy valószínűleg a nyár végén, ősszel vár még rám egy újabb műtétsorozat. 

Mit mondanak az orvosok, vissza tudsz ülni a kenuba? 

A Bethesdában az égés van az első helyen, ott még funkcionális és esztétikai műtéteket kell elvégezni. Egy másik helyen, egy másik doktor úr kezeli a térdemet. Sajnos kiégett sok izom és ideg, és csak nagyon sok edzéssel lehet elérni, hogy ezek újra valamennyire elfogadható állapotba kerüljenek. De nagyon szeretném, hogy egyszer még meg tudjak térdelni egy kenut. Szerencsére létezik az indián kenu is, amiben ülünk és nem térdelünk, ilyen versenyen már indultam is apukámmal. Másrészt ott a kajak, amiben szintén ülni kell, ezért van még bőven lehetőség. Szimpatizálok a vízzel, a Velencei-tavon is sokat lapátoltam már, Sárospatakon pedig a Bodrog közelében szeretnék maradni. 

Azért olimpiai bajnok nem lehet belőled, ezt az előzmények kizárják. Hogyan képzeled a jövődet? Visszatérsz segíteni a sorstársaid közé a Bethesdába? 

Pontos választ még nem tudok adni, bár nap, mint nap foglalkozok ezzel. Egyre több dologba belekóstolok, miközben azt szeretném, hogy minél több emberhez eljusson ez a történet. Még nem tudom, milyen formában, de szeretnék valamit kezdeni ezzel, és kihozni a legtöbbet ebből a helyzetből. Mert meghálálhatatlan, hogy kik és mennyien tettek értem, és az a minimum, hogy másokon segítsek, ha rajtam ennyien segítettek. Ezt folytatni akarom nagyon sokáig, talán életem végéig, hiszen ez egy ajándék élet, amit kaptam. Miért is ne ajándékozzam tovább?