„A magyar közönség nagyon passzív. Ez a diktatúra óta sem változott…”

Miskolc - Egy régen várt miskolci találkozás és beszélgetés kivonata Nádas Péter íróval.

Nádas Péter író művei meghatározó élmények az életemben, újságírói munkámban. Éretlen műszaki szakközépiskolásként a mai magyar irodalmat összefoglaló órán mint a „Péterek nemzedékének” – Esterházy, Hajnóczy, Lengyel, Nádas – tagját említette meg tanárunk. Első élő találkozásom egy Nádas-drámával, a Takarítással, Egerhez kötődik. Aztán az egri főiskolai magyar szak hozta el az Egy családregény végét, majd az Emlékiratok könyvét és onnan nem volt megállás… Személyesen mégis csak most, hosszú évtizedek várakozása után volt alkalmam az íróval találkozni. Az idén 10 éves Műút folyóirat meghívására tartott felolvasóestet az ez év tavaszán megjelent Világló részletek című memoárjából. A felolvasásról lemaradtam, de utána lehetőségem adódott, hogy személyesen beszélhessek Nádas Péterrel… Felolvasásról, közönségről, a magyar közönségről, amely az író tapasztalatai szerint még mindig passzív, az emlékezésről, az igazságra törekvésről és a hazugság gyakorlatáról. És Esterházy Péter hiányáról…

– Nem egészen mindennapos dolog a magyar irodalomban, hogy az író saját műveit olvassa fel. Viszont nagyon sajátos hármas találkozása az írónak, a műnek és a közönségnek…

– Nem vagyok ritka holló. Előadok, habár egy pillanatig sem gondolom, hogy színész lennék és rendelkeznék azokkal a képességekkel, amivel egy színésznek kell rendelkeznie. Nem képzett a hangom, nincs igazán nagy hangterjedelmem, nem tanított meg senki előrelátón lélegezni. De menet közben azért beletanul az ember valamelyest. Hosszú távon előnyösnek bizonyult, hogy nemcsak magyarul, hanem németül is olvasok. Amikor idegen nyelven olvas az ember, akkor nagyobb ugyan a feladat, mégis csökken a felelősségérzete. A hallgatóság eleve kénytelen őt úgy elfogadni, ahogy van, idegenként.

– Milyen tapasztalatokra tesz szert ilyenkor?

– Miként egy színésznek, felolvasás közben mintegy kitágulnak, megsokszorozódnak az érzékeim. Nagyon sok mindent érzékelek az embertársaimból, akik ott ülnek velem szemben és figyelnek. Az érzékelés az emberi működés egyik alapfeltétele, az írás műveletének is alapfeltétele. Ez pedig az empátiával van összekötve, azzal az emberi adottsággal, hogy követni tudjuk egymást. Ha én egyedül odaállok, akkor a közönség jóindulattal fog kísérni addig a pillanatig, amíg ezt a jóindulatot el nem játszom. Nagyon kell vigyáznom, résen kell lennem.

– Van olyan, hogy a legnagyobb igyekezet ellenére sem marad meg a jóindulat?

– Bizonyos egyéneknél nem tudom nem eljátszani vagy éppen nem tudom fenntartani a bizalmat. Ezzel számolni kell. Mindig akad például olyan ember, aki elalszik. Nem mindig arról van szó, hogy nem figyel. Lehunyja a szemét és úgy marad. Az elalvásnak igen érdekes a pszichológiája. Vagy valaki feláll, kimegy a mosdóba, amivel persze megzavarja a többiek figyelmét. Ilyenkor külön dolgozni kell azon, hogy a figyelem ismét koncentrált legyen. Számolni kell azzal is, hogy lesz olyan hallgató, akit a szöveg felháborít, és akkor tüntetően megy ki. A többiek is lássák és hallják, hogy ő fel van háborodva. Az is megesik – és ez már érdekesebb eset –, hogy a szemérmében vagy politikai meggyőződésében megsértett ember mégis visszajön. Darabjaim előadásain tapasztaltam hasonlóan érdekes jelenségeket. Többen távoztak úgy, hogy becsapták maguk mögött az ajtót, de azután mégsem tudtak haza­menni. Visszajöttek. Talán csak azért, hogy a darab vagy az előadás tovább dühítse őket. Mindez engem nem zavar, természetesnek tartom, az illető pillanatnyi állapotának tükre, vagy éppen ez a határozott véleménye. De összességében nagyszerű dolog, amikor sok ember empátiája együttműködik és ez az előadónak is nagyon erős élmény.

– Mik a jelek?

– Ha a figyelem csökken, akkor például a köhögések száma növekszik. Ha az emberek feszültek és átadják magukat az előadásnak, akkor kevesebbet köhögnek, vagy egyáltalán nem köhögnek. Vannak hihetetlen mély csendek. Csendszünetek, csendszigetek. Akkor nagyon kell vigyáznia az előadónak, hogy ne bízza el magát, tartsa magát kordában. Mert ez még nem jelent semmit, azokat a pillanatokat jelenti csupán, hogy sikerült megfogni a közönséget, de az igazi munka még ezután következik. A figyelmet meg is kell tartani. Érdekes jelenség, hogy amikor az előadónak a közönség sok tagját sikerül megfognia, akkor a hatás szétterül a nézőtéren, mert a többiek sem tudják magukat a tömeghatástól elrekeszteni. Átadják magukat a többiek figyelmének. Tömegessé válik az álmélkodás, a nevetés, a csönd. A tömeges jelenlétnek különben is mindig van egy sajátos atmoszférája. Ilyenkor a kollektív tulajdonságok dominálnak, és nem az egyén tulajdonságai. Egyéniséget a nézőtéren megőrizni vagy megnyilvánítani nagyon nehéz feladat. Magyarországon inkább ritkaságszámba megy az egyéni megnyilvánulás.

– Van, ahol nagyon eltérő a közönség?

– Nemcsak országok, hanem azon belül még a városok is különböznek a közönség szempontjából. Vagy a német, a holland, a skandináv, a francia közönség reakciói között szintén nagy a különbség. A németek a megengedőbbek. Az osztrákok egy kicsit mindig unottak, fáradtak, álmosak. A svájciak figyelme talán a legélesebb, de alig adnak reakciót, végletesen visszafogottak. A franciák azonnal protestálnak, ha valami nem tetszik nekik, Lyonban vagy Toulouse-ban vitatkoznak, morognak, zúgnak, mindenféle módon azonnal jelét adják a nemtetszésüknek. Van úgy, hogy beleszólnak az előadásba. A városok közötti különbség óriási. A fővárosok, úgymond, mindig a leggyengébb láncszemek – legyen az Berlin, Budapest vagy Párizs. Ezek reprezentatív helyek, és az embereket nem kizárólag a tárgy iránti érdeklődés viszi egy előadásra, hanem a közös reprezentáció igénye. Jelen vannak, s más nem is nagyon érdekli őket. Az előadó ilyenkor óhatatlanul szétszórt figyelemmel találkozik.

– Hol találkozott igazán nyitott közönséggel?

– Hamburg és München a két legnyitottabb város, a legbefogadóbb közönséggel, legalábbis én így tapasztalom. Frankfurt zártabb, de keresztül lehet törni a zártságukon. Kölnben élénk, vidám, jókedvű, nyitott figyelemmel találkozik az előadó, de a közönség mégsem olyan befogadó, mint Hamburgban vagy Münchenben. Ebben a két városban a hallgatók szívesen haladnak együtt az előadóval. Engem legalábbis mindig elbűvölnek a figyelmükkel.

– Akkor mindezekhez képest milyen a magyar közönség?

– A magyar közönség passzív. A passzivitás a diktatúra óta mit sem változott. Bár az utóbbi években mintha lazulna a zártság. Erősebben érzem az emóciókat, de még mindig visszafogott. Olyan, mintha mindenki szája szorosra lenne zárva. A magyar néző, hallgató még mindig rá van utalva a saját szorongására, félelmére. Nem engedi szabadon a figyelmét. Ez leginkább a színházi előadásokon feltűnő. Az előadás végén menetrendszerűen jön az ütemes taps, de az ütemes taps nagyon gyorsan kifullad. Szegény színészek szinte ki sem tudnak menni a színpadról, a nézők máris otthagyják őket egyedül a színpadon. Ha olyan nagy a siker, akkor az ütemessé váló taps indokolt. Akkor viszont kitartóbbnak kéne lennie. De ha mégsem, akkor miért áll a taps mégis azonnal olyan ütembe, mintha kirobbanó siker lenne. Mintha a nézők kitérnének a döntés elől. Ha a mellettem ülő tapsol, akkor én is tapsolok. Az ütemes taps nem a darab és a színészek nagyszerűségének szól, hanem az igazodás szolgai ösztönének köszönhető.

– A közönség reakciója befolyásolja-e önt írói munkájában?

– Erről szó nem lehet. Ha valaki a közönségnek ír, akkor az egy másik műfaj, nem az én műfajom.

– Foglalkozik ön azzal, hogy mit írnak műveiről? Érdekli a kritika?

– Persze, hogy érdekel. Minden emberi megnyilvánulás érdekel. De ezeket a véleményeket nem engedhetem nagyon mélyre menni. Tilos válaszolni rá. Kritikussal tilos vitázni. Dicséretét tilos megköszönni. Néha persze nehéz megállni. Olyankor mégis megtöröm a tilalmakat, de nagyon ritkán. A kritikának az a feladata, hogy kritikusan szemlélje az irodalom tárgyait, nekem pedig az a dolgom, hogy a saját írásmódom autonómiáját ápoljam. Mindkét félnek a saját felségterületén kell megmaradnia.

– Miért a memoár műfaját választotta a Világló részletek megírásakor?

– Ez életkor kérdése is. Idősebb emberek nagyon élesen emlékezni kezdenek a nagyon korai élményeikre. Másfelől már régen érlelődött bennem az igény, hogy el a fikciótól, el az elbeszéléstől, el a kezekkel az írás regényes vagy novellisztikus formáitól. Vissza a realitáshoz. Miután mindig is a képzelet és a realitás, a látszat és a valóság viszonyával foglalkoztam, ezért a váltás magától értetődött. Ezt egyszer magamon is ki kell próbálnom, miként boldogulok a regényes fantáziám nélkül.

– Volt olyan, amire a Világló részletek írása közben jött rá? Valami olyan dolog, ami korábban nem jött elő?

– A munkám alapszabálya eleve is mindig az volt, hogy minden áldott napon meg kell lepnem magam. Ha nem tudom meglepni magam, akkor a szöveg fabatkát sem ér. A memoár esetében maguk a dokumentumok, a családi, történeti vagy várostörténeti dokumentumok, a családi levélváltások voltak teli meglepetéssel. A családom sátoraljaújhelyi ágának tagjai például személyes kapcsolatban álltak Kossuth Lajossal, könyveket, dokumentumokat, leveleket olvastam erről a korszakról, s nagy meglepetések is értek. De minden más témában is, jó és rossz meglepetések egyaránt. Minden egyes esetben megpróbáltam megvizsgálni, hogy a személyes előadás mennyire reális. Ez nem mindig sikerült. Olykor egyetlen történetnek három-négy különböző változatával kellett szembenéznem, a különböző szereplők egymástól eltérő nézetével. Egyik cáfolta a másikat, a harmadik pedig mindkettő előzőt. De ez hozzátartozik az emberi szemlélet ingatagságához. Nekem pedig mint írónak az a dolgom, hogy ami hozzátartozik, azt esetileg és tényszerűen elfogadjam.

– Úgy érzem, arra készteti az olvasót, hogy feltárja saját elfojtott emlékeit és hasonló elemzést végezzen maga és családja múltjában…

– Ez szinte elkerülhetetlen, miután az embernek empá­tiája van. Olvas egy családról, egy gyerekről, akkor beleképzeli önmagát a helyzetébe és ehhez meg kell keresnie a saját tudatában a saját hasonló élményeit. Így aztán az olvasó nem az én könyvemet olvassa, hanem a sajátját, illetve az én könyvem mellé olvassa a megíratlan sajátját. Mindezt abból is érzékelem, ahogy még a professzionális olvasók is teljesen gyanútlanul összekeverik a családom tagjait. A nagyapámat a déd­apámmal, a nagynénémet az anyámmal, s így tovább. Nem azért teszik, mert figyelmetlenül olvasnak, hanem azért, mert egyedül a saját családján ismeri ki magát az ember. Már a házastársa családján sem ismeri ki igazán magát. Az én családom története csak egy hasonlat az olvasó számára a saját családja történetéhez.

– Hozzájárulhat ez az írás egy magasabb szintű kitárulkozáshoz?

– Nem hiszem. Az olvasókban mindenféle érzések, gondolatok elindulnak, de nem biztos, hogy bármi történik. A számvetés vagy a kitárulkozás mindig egyéni. Senkitől nem elvárható. Már csak azért sem, mert az elfojtás legalább olyan fontos az ember életében, mint a nyitottság. Elfojtás nélkül nincsen ember. El kell fojtani bizonyos dolgokat ahhoz, hogy életvitelünk töretlen legyen, hogy rendben tudjuk a családunkat, tisztán a környezetünket. Nem mindenki lázadó, nem mindenki író. Az igazság például egy törekvés, a hazugság viszont önvédelem.

– Megszámlálhatatlan írói díj birtokosa. Mennyire számítanak önnek ezek?

– Erre is ügyelni kell, hogy ezek ne befolyásolják az embert, ne fújja fel magát egy-egy díj miatt. Nehogy kisgömböc legyen belőle.

– A már majdnem másfél éve elhunyt Esterházy Péter hiányát mennyire érzi önmaga és mennyire az irodalom számára?

– Személyesen nagyon. De a halál hozzátartozik az emberi élethez. Az írói életnek pedig az a nagy kérdése, hogy amikor meghalt az író, akkor mindet megírt-e már. Petőfi Sándor bizonyára nem, Arany János bizonyára mindent megírt. Bizonyára Vörösmarty Mihály sem írt meg mindent, de ez nem is olyan nagy baj, amit megírt, az éppen elég. Én úgy gondolom, hogy Esterházy Péter lezárt életművet hagyott hátra. Nem a halálával, hanem az életművével kell foglalkoznunk. Bizonyára sokáig foglalkoztatni fogja az irodalmat és a közéletet. Nagyszerű ember volt, s igen szomorú lenne, ha nem így történne.

- Szaniszló Bálint -