„Már nyugodtan élünk”

Kenézlő - Kertész Sándor úgy érzi, Kenézlőn talált új otthonra.

„A kerten a hét elején mentem végig rotációs kapával, nemsokára már vetni kell. A fát oda raktam fel tegnap, gondolni kell már a jövő télre is, és most egy kicsit olcsóbb a fa” – vezet végig kenézlői portáján Kertész Sándor.

Rengeteg segítséget kaptunk, amiért nagyon hálás vagyok." Kertész Sándor

Heten költöztek

Kertész Sándorról 2015 novemberében írtunk először. Ő az a monoki férfi, akinek a felesége szülés előtt pár nappal hirtelen rosszul lett. A kiérkező mentők sem rajta, sem a babán nem tudtak már segíteni. Kertész Sándor hét gyerekkel maradt magára. A tragédia után rengetegen érezték úgy, segíteni akarnak a családon. Azóta eltelt másfél év és Kertész Sándor hat gyerekkel Kenézlőre költözött.

– Rengeteget köszönhetünk Demeterné Bártfay Emesének, Monok polgármesterének – mondja Kertész Sándor. – Azonnal mellénk állt, nyitottunk egy számlát, amire érkeztek az adományok. Miután az addigi házunkból el kellett jönnünk, először úgy gondoltuk, Monokon veszünk házat. Időközben azonban a feleségem családjával megromlott a viszony, másfelé kezdtünk nézelődni. Így találtunk rá erre a kenézlői házra. Elég nagy is, nem is volt túl drága és nyilván rengeteget kellett dolgozni azon, hogy ilyen állapotba kerüljön. De ebben is rengeteg segítséget kaptunk, amiért nagyon hálás vagyok. Ide már csak a hat saját gyerekemmel költöztem, a nevelt lányom úgy döntött, a nagyszüleivel marad.

Sokan segítenek

A gyerekek közül csak a legkisebb lány van otthon.

– Ő még két éves, vele vagyok itthon, és most már van egy segítségem is. Egy budapesti jóakaróm fizet egy asszonyt, aki napi négy órában segít nekem a gyerekek körül, így néha tudok egy kis munkát vállalni itt-ott. Ahol megkérnek, ott segítek, tudom, milyen érzés rászorultnak lenni. A többi gyerek napközben óvodában és iskolában van. Ezzel is szerencsések vagyunk, mert az iskola gyakorlatilag a házzal szemben van, és az óvoda sincs messze. Csak a tízórait és az uzsonnát eszik az iskolában, ebédre hazajönnek. Több mint harmincezer forintot fizetek a gyerekek étkezéséért így is, az ebédet már nem tudtam volna vállalni abból a pénzből, amiből élek. Nagyon meg kell gondolnom, mire költök, mert sok helye lenne a pénznek. Szerencsére még a mai napig meg szoktak keresni, hogy szívesen segítenek adományokkal, mondjam meg, mire van szükségem. Ilyenkor mindig azt mondom, én nem mondom meg, kitől mit szeretnék, mert akkor az olyan, mintha én szabnám a feltételeket. Azt szoktam mondani a gyerekeknek, ha egy idős nénitől csak egy kiló lisztet kapunk, azt is nagyon meg kell köszönni, mert nem tudhatjuk, honnan kellett neki spórolnia rá. A fontos a szándék, a tudat, hogy érezzük, nem vagyunk egyedül. Most már mindannyian nyugodtan élünk.

ÉM-BG