„Ma is el lehet persze találni, hogy mi a tömeg ízlése”

Miskolc - Miért nehezebb ma olyan operát írni, amire mindenki oda tud figyelni? Interjú: Beischer-Matyó Tamás Erkel Ferenc-díjas zeneszerzővel.

Beischer-Matyó Tamás Kreatív kapcsolatok című operájának története négy ember egymáshoz fűződő viszonya körül bonyolódik. Nincsenek fő- vagy mellékszereplők, mindannyian egyformán fontosak. Erről a négy tehetséges, a munkájában rendkívülit felmutató emberről azonban kiderül, hogy a kapcsolataikat tekintve esendőek, széthulló magán­életüket nem tudja pótolni a szakmájukban elért siker. A szerzőt kérdeztük.

Hogy a művészetből mit lehet kisajtolni, nem tudom." Beischer-Matyó Tamás

Miért erről a témáról írt operát?

Beischer-Matyó Tamás: Kezdetben csak a körülményei voltak ismertek számomra. Az apparátus: négy énekes, kamarazenekari kísérettel. Ehhez próbáltunk témát találni. Ez egy estényi gondolkodás után sikerült is.

Ez így eléggé praktikus meg­közelítésnek hangzik.

Beischer-Matyó Tamás: Igen, de aztán beleszerettünk. A sajátunkká vált.

Miközben mind újabb zeneszerzői generációk próbálnak utat találni a közönséghez, ezt a reményteli próbálkozást a színházelmélet eléggé régóta azzal a tanítással árnyalja, hogy a közönség ragaszkodik a klasszikus operákhoz. Új operát írni nem túl kockázatos vállalás?

Beischer-Matyó Tamás: De. Az. Mi ugyanakkor azért választottuk a kamaraoperai formát, hogy a kockázat ne legyen rettenetes, bárki vállalja is.

Minek kellene történnie, hogy a közönség nagyobb figyelemmel legyen a kortárs zene és ezen belül a kortárs opera iránt?

Beischer-Matyó Tamás: Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. Az elmúlt százhúsz év, az operai közönséget illetően azzal a változással járt, hogy ma sokkal többféle ember jár színházba. Vannak nagyon egyszerű és nagyon művelt emberek. És vannak a gourmet-k. A sokkal többféle embernek sokkal nehezebb megfelelni, mint egy bizonyos rétegnek. Így mindig lesznek, akik csalódnak, és mindig lesznek, akik nagyon elégedetten veszik tudomásul, hogy éppen ezt szerették volna hallani. Úgy tűnik, mintha a kortárs opera működésképtelen lenne, pedig működik. Csak ma már nehezebb olyat írni, amire mindenki oda tud figyelni.

Ebből az következik, hogy a kortárs opera csak rétegműfaj lehet?

Beischer-Matyó Tamás: Nem feltétlenül kárhoztatja erre a helyzet. Én is próbáltam olyan zenét szerezni, ami kevésbé a vájt fülűeknek szól. De így a hozzáértő vagy megkapja, amit szeretne, vagy nem. Ez azért is rossz helyzet, mert a kortárs művészet eltávolodott a célközönségétől, már ha van neki célközönsége. Persze, valamennyire ez is érthető.

Mi benne az érthető?

Beischer-Matyó Tamás: A kifejezés maga eléggé komplikálttá vált a huszonegyedik században. Az operát sokáig a közönség ízlése határozta meg: mit szerettek volna hallani. Akár a nemesség, akár a polgárság járt operába, egyforma volt az ízlésük. Ma is el lehet persze találni, hogy mi a tömeg ízlése: a blockbusterek megmutatják – erről szól az a sok milliárd dollár, ami alkalmanként befolyik a kasszába. A kérdés, hogy az opera alkalmas médium-e arra, hogy ilyen kasszasiker legyen. Szerintem nem alkalmas rá.

Mindegy is, mi a téma, hogy milyen a zene és a színpadi kivitel?

Beischer-Matyó Tamás: Meg is mondom, miért nem alkalmas rá az opera. A blockbuster olyan közvetítő eszközre épül, amelyik megváltoztathatatlan. A film, benne a színész: mindig ugyanolyan marad. Ebben tényleg benne van a siker esélye. A kortárs opera, ha világhírű énekesekkel adják is elő, legfeljebb annak a színháznak jelent sikert, amelyik bemutatta. De ezt a sikert nem lehet minden színházban megismételni. Más a közvetítő eszköz. Az új bemutatóktól a néző nem azt kapja, amit látni akar, hanem azt, ami a helyi adottságoknak megfelelően létrehozható. A helyi színész énekli a szerepet, a helyi karmester vezényel, a helyi rendező rendez.

De segítsen: az ön életét, művészi törekvéseit az a vágy határozza meg, hogy kasszasiker lesz, amit csinál, különben nem csinálja? Nem úgy tűnik.

Beischer-Matyó Tamás: Persze, hogy nem. Az elmondottakból következően nem is lehetne. Nem is akarok ezzel foglalkozni. Azt viszont nagyon szeretném, hogy aki éppen ott ül a nézőtéren, és az operámat hallgatja, ne érezze kellemetlenül magát. Ne úgy érezze magát, mint aki egy idegen bolygóról csöppent oda. És fogalma sincs, mit hall éppen.

Az ön operájának témája alkalmas rá, hogy egyformán legyen fontos minden nézőjének, akár találkozik a zenei ízlése másokéval, akár nem. A személyes élethelyzetünktől függetlenül, a kommunikációs eszközeit a végletekig korszerűsítő társadalomban mintha közös problémánk lenne, hogyan tudjuk elfogadtatni másokkal azt, akik vagyunk, és hogyan tudjuk megérteni a másik embert. Mi a válasza erre?

Beischer-Matyó Tamás: Nagyon konyhafilozófus megközelítés az enyém, de talán az elvárások miatt van így. Az egyes embernek óriási az elvárása a világ felé, talán mert a világnak is óriási az elvárása az egyén felé. Általában messze többet várunk el az életünktől, a társadalomtól és a többiektől, mint a valódi lehetőségeink. Vannak emberek, akik eléggé erőszakosak hozzá, hogy kisajtolják, amit csak akarnak. De az ilyenek nagyon kevesen vannak, és életükben általában az anyagiakról szól minden. Hogy a művészetből mit lehet kisajtolni, nem tudom. Nem hiszem, hogy ha nagyon sok pénzt tolnak bele, akkor garantált a siker.

Az életben azért ott a kényszer is: az embernek magának kellene eldöntenie, hogy mit szeretne, mert ez az egy élete van.

Beischer-Matyó Tamás: Teljesen igaza van. El kellene döntenie. Csak a kérdés az, hogy el is dönti-e. Hogy amikor azt hiszi, hogy dönt, nincs-e félrevezetve? Nem a trendek után megy-e? Nagyon kevesen gondolkodnak el szerintem ezen. Inkább mintákat, sablonokat követnek.

Bujdos Attila