Kilátó-díj - Szabó Irén: „Ez egy nagyon izgalmas szakma”

Miskolc - Ma már Miskolcon is itthon érzi magát, a jövő évad pedig újra és nagyon is ígéretes.​

Ez már a harmadik évada volt itt, a miskolci színházban. Hogy érzi, milyen volt?

Szabó Irén: Könnyebb volt, mint az előző kettő, akkor nagyobb kihívások vártak rám. A korábbi két évad maga volt az álom, minden művész hasonlóra vágyik: csupa izgalmas és fontos feladatot kaptam. Az idén a Parasztoperában játszott szerepemet emelném ki – én voltam az árva lány – ez volt a legnagyobb sikerünk, és én nagyon otthonosan éreztem magam benne. A múlt héten Budapesten játszottuk a darabot az Átrium Film-Színházban a Parasztopera Fesztiválon. Az előadásunk után odajött hozzám Pintér Béla, a darab írója, rendezője, és személyesen gratulált, mondta, tetszett neki az alakításom. Ez a néhány mondat számomra nagyon fontos volt.

Említi, az előző évadok izgalmasabbak voltak. Most mi volt a baj?

Szabó Irén: Nincs semmi baj, hiszen az idén is játszottam mindenfélét. Zenés darabot és prózát, meg átjött több darab az előző évadokból is, hiszen műsoron van még a Padlás, a My Fair Lady, évad elején még a Holdbeli csónakos, mindegyikben főszerepet játszom. Meg egyébként is, ez egy hosszútávú pálya, és ha már évente akad legalább egy szerep, amiért megéri, már jó. Ez pedig mindenképpen megvolt. Ha a színész egy társulat tagja, akkor a szűk és bő évek váltogatják egymást, és azt már most látom, hogy a következő évad nagyon jónak ígérkezik. Egyébként meg a könnyebb évadoknak is megvan a jó oldala, mert többet tudtam másra figyelni. Például magamra, rengeteget olvastam, és ez nagyon jó. Persze ezt a könnyebb évadot nem úgy értem, hogy fizikailag volt könnyebb. Hiszen folyamatosan színpadon voltam, rengeteget játszottunk, inkább szellemileg nem volt annyira megterhelő.

Azt mondja, a színész annak örül, ha minden évadban van legalább egy jó szerepe. Ön melyiket emelné ki az idén játszottak közül?

Szabó Irén: Egyértelműen az említett Parasztopreát. Ez olyan szerep, amelyben fürödni lehetett, és ahol a saját hangnememben énekelhettem. A darab a mai napig nagy sikerrel megy, remek találkozás.

Játszott a IV. Henrikben, a Robin Hoodban...

Szabó Irén: A IV. Henrik volt az első bemutató, ott három kisebb, zárt jelenetem volt. Simon Zolival játszottunk együtt, aki a Holdbéli csónakosban volt a partnerem, már ismertük egymást. A Robin Hoodba szerintem inkább azért kerültem be, mert épp ráértem, és a rendező Szőcs Artur azt akarta, hogy minél közösségibb legyen a darab, tele is rakta gegekkel. A próbafolyamat nagy részét arra használtam, hogy megtanultam tangóharmonikázni. Zongorázni már egyébként is tudtam – van a két hangszerben némi közös – így elboldogultam vele. Nagyon szeretem a bárzenéket, sosem lehet tudni, hogy mikor lesz erre a tudásomra szükség a pályám során.

Elkezdték próbálni az Egy csók és más semmi című operettet, amelynek júniusban lesz a bemutatója a Nyári színházban, de a következő évadban is műsoron lesz.

Szabó Irén: Már a próbafolyamat is izgalmas. Lajos Andrással, azaz olyan kollégával dolgozom együtt, akivel korábban még soha, és ez a kis vérfrissülés nagyon pozitívan hat rám. Nagy lelkesedéssel próbáltuk a táncjelenetünket, én is elég kreatívnak érzem magam, ő is az volt, jóval a próbaidőn túl is dolgoztunk rajta. Másnap a rendezőnek nagyon tetszett, megtapsolta és azt mondta,akkor legyen még hosszabb ez a betét. Vagyis itt a várt új energia, lendület. Szeretem az ilyen szerepeket. Ahol táncolni, ugrálni kell, ahol ki kell találni egy csomó dolgot. Most például azon szenvedek, hogy kigondoljak egy „operettes sírást” – sokszor sírva kell fakadnom a darab során – valami olyat, ami egyszerre igaz, és egyszerre vicces. Nem olyan mélyről jövőt, mint a Parasztoperában, hanem ami könnyen jön, gyorsan megy. Még keresem a megoldást. Bevallom, elgondolkodtam rajta, hogy elmegyek ez után az évad után. Aztán meggyőztek, hogy maradjak, és már nagyon várom a következő évadot. Úgy maradok, hogy pesti rendezőkkel dolgozhatom, jön Zsótér Sándor, aki két évig volt tanárom az egyetemen, és Pelsőczy Réka. Így nagy álmaim kereszteződnek: maradhatok is, és pesti rendezők rendeznek.

A legtöbb fiatal színész Pestre vágyik. Egy idő után muszáj menni?

Szabó Irén: Én magam inkább pesti vagyok, ott él a fele családom, ott vannak a barátaim. Egyedül jöttem Miskolcra, de úgy éreztem, belevágok, és nem bántam meg. Nagy feladatokat, szerepeket kaptam, egyiket a másik után, megméretettem.

A magam számára is. Ott volt például a My Fair Lady főszerepe, ami a pálya egyik csúcsa, zenés-táncos, szerepfejlődés van benne. De sorolhatnám a többi jó szerepemet. Az egyetem után, nagyon kíváncsi voltam, hogy alkalmas vagyok-e rá, fogom-e bírni ezt a pályát, és éreznem kellett, hogy igen, bírom, sőt jól érzem benne magam. A nézők szeretnek – itt ragadom meg az alkalmat, hogy megköszönjem a sok-sok korábbi szavazatot, biztatást –, és ez hatalmas önbizalmat adott. Mára oda jutottam, hogy Miskolcra is hazajövök, itt is vannak barátaim. Három éve úgy gondoltam, hogy három év múlva meglátjuk, hogyan tovább. Most úgy látom, ez egy hosszú pálya, van idő bizonyítani. Én azt már az elejétől tudom, hogy nem úgy fogok magamnak munkát találni, hogy kilincselek, teperek, hanem hogy dolgozom, és majd látják, hogy számíthatnak rám és csinálom. Ezt a vidéki színházakban jobban lehet, Pesten hosszú idő, míg a színész jó szerepet kap. Most úgy gondolom, ha az ember jó, akkor várják, utat tör magának. Vagyis még maradok, nem késtem le semmiről.

Hogy érzi, a három év alatt miben lett más? Merrefelé formálták az itt játszott szerepek?

Szabó Irén: Mindegyik elgondolkodtat, minden szerep olyan, mintha egy új embert ismertem volna meg. Olyan, mint egy külső emberrel való kapcsolat. Találkozol egy emberrel az utcán, akkor még nem ismered, de elkezdesz vele beszélgetni, gondolatokat osztottok meg egymással, és te megismersz egy teljesen más életformát, filozófiát, körülményeket. Sokszor nem úgy gondolok rá, mint egy általam megformált szerepre, hanem ott vannak külön-külön, mint régi ismerősök. Távolodnak, közelednek, mikor hogy, sokszor az előadások során is változnak bennem. Van, hogy egy szereppel nagyon tudok azonosulni – mint épp a parasztoperabeli lánnyal, a nővel, akit elhagytak – hiszen én is jártam így. A próbafolyamat elején nem is mertem magamhoz közel engedni az érzést. Akkor majdnem belehaltam, most már nyugodtabban bele tudok helyezkedni. Ezek nagyon érdekes dolgok, ez egy nagyon izgalmas szakma.

- Hajdu Mariann -

Kilátó-díj

Idén is átadják a Kilátó-díjat a Miskolci Nemzeti Színházban. A társulat szavazatai alapján választják ki, aki a fiatal színészek közül megkapja az elismerést. Sorozatunkban a társulat fiatal tagjai szólalnak meg.​