Telep- és nyomor­felszámolás - „A Lyukóvölgyé égetőbb probléma, mint a számozott utcák helyzete”

Miskolc - „Lakás helyett pénzt nyomni a kezükbe tán jogszerű, de nem erkölcsös megoldás.”

Fél évvel ezelőtt arról beszélgettünk Szabó Julianna urbanisztikai szakértővel, hogyan látja Miskolc jövőjét. Nem véletlenül őt kérdeztük, hiszen részt vett azokon a műhelybeszélgetéseken, ahol a szakemberek a város jövőképét tervezték meg. Ezeken elhangzott az is, Miskolc szegregátumaival gyorsan kezdeni kell valamit. Most, amikor a helyi telepfelszámolástól hangos a közvélemény, újra megkerestük. Többek között arra voltunk kíváncsiak, szerinte jó-e az irány, mit jelent a miskolci telepfelszámolás. Szabó Juliannát N. Szántó Rita kérdezte.

Elsőként határozzuk meg a telep fogalmát…

Szabó Julianna: Az urbanisztikában ezeket a telepeket szegregátumnak hívják. Azaz olyan lakóterületek, amelyekben egyre inkább csak egyfajta társadalmi helyzetű emberek laknak. Léteznek vallási vagy nemzetiségi alapú szegregátumok, gondoljunk csak New York kínai negyedére, de a legtöbb szegregátum gazdasági alapon szerveződik. Vannak gazdag szegregátumok, mint Florida jómódú nyugdíjas telepei, ahol szabályokkal akadályozzák a szegényebbek beköltözését. A legtöbb problémát a településeken mégis a szegény szegregátumok okozzák. Ezek nem önkéntes lakóhelyválasztás alapján működnek, hanem az itt lakók csak a lakhatás legolcsóbb formáját enged–hetik meg maguknak, aki pedig jobban él, elmenekül. A legszegényebbeknek nincs menekülési útjuk, társadalmi zárvány alakul ki. Az ilyen szegregátum újratermeli a szegénységet, mert a rossz higiénés és lakáskörülmények, a helyi iskolák szintjének romlása, a rossz viselkedési, életvezetési minta megakadályozza a lakók felemelkedését, a felnőttek munkavállalását és a gyerekek tanulását.

Mit lehet tenni ezekkel szemben?

Szabó Julianna: Kétféle megoldás létezik: a telep rehabilitációja az adott helyen, vagy a felszámolás. Az elsőben a lakók életkörülményeit helyben összehangolt infrastrukturális, szociális, oktatási, közbiztonsági programokkal javítják. Ilyen program fut a főváros Magdolna negyedében. A második megoldás esetében a családokat jobb társadalmi közegben helyezik el. Hogy mikor melyik a járható út, részletes helyszíni elemzés alapján kell eldönteni. A szakemberek általában csak legvégső esetben számolnak fel „telepet”. Például ha annyira kiesik a városból, hogy a bejárás, a lakók számára aránytalanul nehéz, és így eleve zárványt alkotnak. Erre példa az ország bezárt bányatelepeinek többsége, így Lyukóbánya is. Vagy ha olyan probléma van, amelyik hosszú távon lehetetlenné teszi az egészséges lakóterület kialakítását. Ilyen probléma lehet a csúszásveszély, vagy például az árvíz, belvíz.

A miskolci program mennyire illeszkedik az ön által említett megoldási lehetőségekbe?

Szabó Julianna: Miskolc 2008-ban részletes anti-szegregácós tervet készíttetett, amelyik szegregátumonként határozta meg a teendőket. Ez így logikus, hiszen a helyzet mindig egyedi, függ a szegregáció mértékétől, a lakóépületek és az infrastruktúra megújításának műszaki és anyagi lehetőségeitől, a szegregátum városon belüli elhelyezkedésétől. Más városfejlesztési szempontok is felmerülhetnek, ha a telep helyén más, nagyon fontos, és csak ott elhelyezhető fejlesztés kér teret, például tömegközlekedés vagy kórházfejlesztés. Esetleg olyan fejlesztés is, amely annyi pénzt hoz a konyhára, hogy a szakszerű telepfelszámolást és szociális költségeit fedezi. Kérdés, hogy a stadion parkolói megfelelnek-e ezeknek a kritériumoknak. A miskolci antiszegregációs terv a legtöbb telepen rehabilitációt javasolt, néhány esetben – például a számozott utcák esetében – a telep felszámolását tartotta célravezetőnek.

Az ott élők számára melyik az előnyösebb?

Szabó Julianna: Bármely eszköz, a rehabilitáció és a telepfelszámolás is csak akkor igazolható morálisan, ha az érintett emberek életlehetőségei, perspektívája, beilleszkedése javul. A telepfelszámolás mellett szól, ha az érintett családok rendezett lakáskörülmények közé kerülnek, ahol a szomszédság pozitív mintát ad és segít a beilleszkedésben. A telepfelszámolás nagy veszélye azonban, hogy a kiköltöztetett emberek szomszédsági kapcsolatait szétzúzza. Ebben a társadalmi csoportban ezeknek a kapcsolatoknak hallatlanul nagy a szerepe a túlélésben. Gondoljunk csak bele, hogy ezek az emberek nem képesek bébiszittert fogadni, ha a szomszéd néni nem vigyáz a gyerekre, ezzel pedig adott esetben a munkahely kerül veszélybe. Képzetlen emberek nem csak a lakóhelyváltással járó jogi, pénzügyi, adminisztratív hercehurcában húzzák a rövidebbet, de a szegény családok nagyon nehezen élik meg a lakóhelyváltást is. Lakás helyett pénzt nyomni a kezükbe tán jogszerű, de nem erkölcsös megoldás.

Miskolc a telepfelszámolás mellett döntött. Mitől és hogyan válhat ez sikeressé?

Szabó Julianna: Ha megszűnik a „góc”, és vele együtt a környékre ható egészségügyi, közbiztonsági problémák. Ez viszonylag könnyű, de ezt a szakemberek még nem tekintik sikernek. Kevés hazai, még kevesebb nemzetközi példát ismerek sikeres telepfelszámolásra. Elsősorban azért, mert a nemzetközi városfejlesztés a szociális rehabilitációt tekinti megoldásnak. Nagyon sok olyan példát ismerünk viszont, ahol a kitelepített családok számára kampányszerűen húztak fel lakásokat. Ilyen a hírhedt Lunik IX lakótelep Kassán, de a legtöbb mai hazai „telepünk” is valami hasonló program során született – és szlömösödött el természetszerűen. A problémát nem oldották meg, csak áthelyezték. Ugyanez a veszély áll fenn, ha a kitelepített családok lakóhelyválasztását nem irányítják. A szakemberek már 2008-ban gyanították, hogy a Miskolcon elkezdett telepfelszámolások lakói hozzájárultak Magyarország sejtetten legnagyobb szegregátuma, a Lyukóvölgy népességének növekedéséhez. A költözők lakhatási, infrastrukturális, iskolába és munkahelyre járási szempontból rosszabb helyzetbe kerültek, Miskolc társadalmi integrációja pedig nem növekedett. Lyukó nagyságrendileg több embert érint, és ennek megfelelően égetőbb probléma azoknál a telepeknél, amelyekről most folyik politikai kampányvita.

Januárban részt vett Miskolc jövőképének megtervezésében, ezeken a műhelybeszélgetéseken milyen megoldások kerültek szóba a szegregátumok felszámolására? A mostani programról volt-e szó?

Szabó Julianna: A januári városfejlesztési fórumon a szociális témájú műhelyben leginkább Lyukóról folyt a szó. A külterületen növekvő szlöm kezelése sokkal nehezebb, sokkal több pénzt és új módszereket igényel, mint a városon belüli zárványoké, de újabb perspektívákat is felvet, mint például a szociális mezőgazdaság lehetősége. Erről sokat beszéltek a szak–emberek januárban. Mint ahogy a többi integrációs eszközről oktatásban, egészségügyben. Számomra úgy tűnik, hogy a helyi szociális szakma képviselői inkább a már meglévő integrációs eszközök fejlesztését látják célravezetőnek, mint amilyen az ösztöndíjprogram, a kötelező óvoda, az egészség–ügyi szűrések hálózata és így tovább. Ezekből minden szegregátum lakója profitál, sőt eléri a nem szegregátumban élő rászorulókat is. Sokszor éppen abban segít, hogy megelőzze a szegregátumok kialakulását. Ezek mellett persze sok olyan teendő van, amely egy-egy „telep” életlehetőségét speciálisan helyben javítja, mondjuk a helyi iskolába helyezett fejlesztő pedagógus, tanoda működtetése, a város elérhetőségének javítása útburkolással vagy egy buszjárattal, a közterületi biztonság javítása egy állandó rendőrrel, a helyi konfliktusok oldása kihelyezett szociális és közösségfejlesztő szakemberek segítségével és így tovább.

Tud-e sikeres hazai, vagy nemzetközi példát mondani a szegregátumok felszámolására?

Szabó Julianna: Nehéz feladat, de sok kísérlet folyik rá, hogy a telepekre magasabb képzettségű és jövedelmű, rendezett életmódot folytató embereket költöztessenek be. Újpesten például a rehabilitáció egyik sikeres eszköze, hogy leromlott területen felújított önkormányzati lakásokat magasabb, piaci bér fejében ad ki, így munkavállaló fiatal párok költöznek be, mintát adva a helyi fiataloknak. Ha elkerülhetetlen a telepfelszámolás akkor a sikere három alapfeltételtől függ. Az első a családok elhelyezése. A városnak gondoskodnia kell a kitelepített lakók elhelyezéséről. Olyan lakásban, amely nem csak méretében és komfortjában üti meg az előző lakás szintjét, de olyan helyen is van a városon belül, ahonnan nem lehetetlenül el a munkába, iskolába járás, a bevásárlás, a rokonokkal, barátokkal való kapcsolattartás. Ezért is sikertelen társadalmi szempontból a más településre költöztetés. A második a befogadó környezet. A tapasztalatok alapján nem szabad sok ilyen családot egy helyre telepíteni, mert ebben az esetben nem a környezet felhúzó hatása érvényesül, hanem továbbélnek a telep viselkedési mintái. Ezzel zavarják a környezetet és ellenállást váltanak ki, a környék lakói a befogadás helyett elzárkóznak. Bizony nagyon kicsi egy jól működő közösség integrációs képessége is. Pedagógus barátaim szerint egy jól működő osztály a legjobb pedagógiai programmal is maximum két-három „problémás” gyereket tud integrálni. Ha ennél több van, akkor vagy átveszik az irányítást, vagy a közösség kirekesztéssel válaszol, ezzel védi magát. Közösségfejlesztési eszközökkel persze lehetséges és szükséges is a befogadó közösség támogatása, az iskolában, de a telepfelszámolás során is. És ez a harmadik feltétel. A telepfelszámolást intenzív és személyre szabott szociális munkának kell kísérnie. A költöző családokat nem csak a lakáscsere adminisztrációjában kell segíteni, de az új élet feltételeinek kialakításában is. Segíteni kell az új kapcsolatokban az új szomszédokkal, új osztálytársakkal, stb. És nem csak a költözőkkel kell törődni, de a „befogadókkal” is. A sikeres integrációs példákban már a beköltözések előtt közösségfejlesztéssel felkészítik a környezetet, és a kitelepített családokat hosszú távon szociális munkás kíséri figyelemmel.

Egyelőre a két fél, azaz az önkormányzat és a cigány önkormányzat között van vita a telepfelszámolással kapcsolatban. Az utóbbi sem ellenzi, de másképp képzeli el. Együttműködés nélkül mennyire lehet sikeres ez a program?

Szabó Julianna: Azt lehet mondani, hogy a „telep–felszámolás” legnagyobb költsége – csakúgy, mint a rehabilitációé – nem a lakásvásárlás, hanem az intenzív, személyre szabott előkészítő és követő szociális munka. Ebben sok szereplő van, mindenkinek benne kell lenni, aki eléri az érintetteket, legyen az tanár, szociális munkás, védőnő, egyház, civil szervezet, nemzetiségi képviselet. Együtt kell dolgozni a sikerért, és ezért is szomorú, ha ezek a családok politikai harc eszközévé válnak pró és kontra.

Van tehát egy hat éve készült antiszegregációs tervünk, mi az, ami ebből ma is hasznosítható?

Szabó Julianna: A 2008-as, 2001-es statisztikai adatokra épülő antiszegregációs terv óta sok minden történt, ideje lenne megújítani a tervet is. De az alapvetése még mindig igaz: „pozitív irányú változás csak a társadalmi integrációt, reintegrációt szolgáló komplex eszközök – munkaerőpiac, oktatás, szociális hozzáférés, társadalmi kirekesztettség csökkentése – következetes, hosszú távú, fókuszált alkalmazásától várható”. Másképp nem megy.

Szántó Rita