2012.05.02. 10:48
Jegyzet: Szívhangok az úttörő áruházból
<em>Esküdni mertem volna, hogy sosem volt villamosmegálló a Kossuth utca sarkánál. A lenti kép tanúsága szerint tévedtem. Mit nem adtak volna ezért a fotóért, amikor az ottani telefontársaság marketingesei egy plusz megállóért sírtak a Zöld Nyíl beruházás tervezőinél. Fizettek volna a T-Home-ot hirdető járdaszigetekért. Kérésüket azzal utasították el, hogy ezzel sűrűn lennének a megállók. Úgy, mint a hatvanas években</em>. <strong>Szántó István jegyzete</strong>.
Esküdni mertem volna, hogy sosem volt villamosmegálló a Kossuth utca sarkánál. A lenti kép tanúsága szerint tévedtem. Mit nem adtak volna ezért a fotóért, amikor az ottani telefontársaság marketingesei egy plusz megállóért sírtak a Zöld Nyíl beruházás tervezőinél. Fizettek volna a T-Home-ot hirdető járdaszigetekért. Kérésüket azzal utasították el, hogy ezzel sűrűn lennének a megállók. Úgy, mint a hatvanas években. Szántó István jegyzete.Kedvemre való ez a szociográfiai pillanatkép. Egyszerű hétköznapi délután lehetett – a napernyők alatti árnyékból sejtve. Jövő menő emberek, s mindegyikük kezében táska vagy szatyor, mintha ezek nélkül nem mehettek volna az utcára. A sarki állami áruház bejáratánál egy klasszikus formájú postaláda. Olyan, amelynek a nyílásain begyömöszölhettük a levelet, nehogy valaki kihalássza. Egy apró szemlehunyás és már előttem a környék legnagyobb kereskedelmi centruma, az olajszagú parkettás-galériásszuterénes ruházati és műszaki áruháza. Akkoriban is voltak árleszállítások. Vasárnap délután kirakatot kellett nézegetni, hogy mire hajtsunk a másnap reggeli rohamban.
Egy hűvös tavaszon egy négyszáz forintos drapp téli télikabátra gyúrtam a nyitásig. Amit már csak ősszel vehettem fel. Bicikliből, Munkácsy tévéből sem volt elegendő így aztán jobb híján az eladókat sztárolták. Újdondászként magam is írtam a mosolycsekk akcióról. Grundig Gyula, igazgató magyarázta el: ha kedves és előzékeny a kereskedő, kiállíthatunk neki egy szavazószelvényt. Bocsássák meg, de elfogult voltam – csak egy hosszú fekete hajú Vörösmarty utcai hölgyre voksoltam. Aki a cipőosztályt erősítette és semmit sem kellett vennem tőle, hogy rám mosolyogjon. Mégis egy magas csillogó fémfogú nő nyert. Nehezemre esik felidézni, hogy mi minden volt már itt. A Pannonia szálló felújításakor magam is voltam az épületben. Ez a nyolcvanas évek elején lehetett. A rekonstrukció kuriózumszámba ment a külső tartófalak meghagyásával teljesen szétkapták az emeleteket. Akkoriban furcsa látvány volt a pinceszintig átlátható ház, amelyben rabok végezték a földmunkát. Az örök pódiumról felügyelték a csíkos ruhásokat. Az Állami áruház után volt ott kávéház, majd egy irodabútorbolt. Ezt Bakus László, a popkazetta-király nyitotta, aki most Spanyolországból próbálja újjáéleszteni a szerencsi cukorgyártást.
Csak egy jobbra sasszé, és meggyőződhetünk, hogy jogosan, bontották le a szomszédos egyszintes házakat. Apró sötét kis boltocskák követték itt egymást. Közülük egyre emlékszem: Dévai Dezső órás műhelyére. Az 1963- ben elhunyt mester műhelyét átköltöztették a Sötétkapu alá. Sógora Wertheimmer József, órás az aranycsillag szálló melletti hosszúkás, soha ki nem takarított üzletében reparálta az időmérő szerkezeteket. Ahol most a drogéria húzódik, ott volt a város első úttörő és ifjúsági áruháza. Wilk Lajos pergőnyelvű barátom az üzlet igazgatója ma stand upos fellépő művész lehetne. Hihetetlen, s lehengerlő gyorsbeszéddel párosuló szórakoztató történetei gyógyító hatásúak voltak. Vérbeli kereskedő, akinek a boltjából senki nem mehetett ki üres kézzel. Képes volt rám sózni darabonként egy forintért tíz kifakult ifjú gárda nyakkendőt. Elmagyarázta, hogy kedvemre bármilyen színűre átfestethetem. Ott vettem egy apró hibás, legalább egy mázsás Medicoros EKG készüléket is. Kilóra. Évekig mutogattam a garázsomban, hogy saját szívvizsgáló készülékem van. Csak most a papír hiányzik belőle. Különben veszi a legapróbb zörejt is.
Lajos fogékony volt a legújabb marketingre is. Nála volt először reklámtévé a kirakatban. Büszkén lestük a másik oldal árkádsora alatt a bolt előtt ácsorgó nézőket, bámészkodókat.
Erről jut eszembe, hogy a nyolcvanas évek elején Kovács Gábor, a városi tanács kereskedelmi osztályvezetője rendelt egy videó filmet a belvárosi üzletekről. Ezen megörökítették az akkori aggasztó állapotokat. Ma ezeket a képsorokat látva elbizonytalanodom. A napernyős, áruhiányos kirakatsorok, portálok különös nosztalgiát ébresztenek. A járdán hullámzó tömeg látványa békebeli hangulatot árasztanak. Öregszünk, s felejtünk, vagy ösztönösen csak a szépre emlékszünk…
