Otthonának érzi a koralltengereket

A víz alatti fotózást egy 1985-ös kubai út hatására kezdte el a nemzetközi szinten ismert búvár fotós, Dombovári Tibor, vagy ahogy mindenki ismeri, Bumbi. A víz alatti csodákról, a korallszirtekről, a környezetszennyezés hatásáról beszélgettünk.

A mályi és a nyéki tavakban való búvárkodás után hogyan válik valakiből híres búvár természetfotós?

Gyerekkoromtól fogva természetkedvelő voltam. Apám gyakran elvitt a Bükkbe, később a középiskolás baráti társasággal is sokat jártunk, de a halak valamiért nagyon vonzottak. Tizenévesen több akváriumom volt, édesvízi halakat tartottam, még tenyésztettem is. Nyékre maszk­kal, uszonnyal jártunk ki, Kubában merültem először búvárpalackkal.

Úgy készültek oda, hogy búvárkodni fognak?

Nem, az említett középiskolás, földesista barátaimmal országos csavargásokat folytattunk. Úgy jutottunk el Kubába, hogy egy ismerősünk kint dolgozott, és meghívott minket. Akkor döbbentünk rá, hogy milyen olcsón lehet kint élni. Csehszlovák légitársasággal mentünk, nem volt drágább, mint mondjuk egy Budapest–Párizs jegy. Vittünk búvárszemüveget, pipát, uszonyt, sznorkelezni akartunk a tengerben – ez volt 1985-ben –, aztán később többször is visszamentünk. Így 1985-ben egyszer már merültem készülékkel, utána 1987-ben már a debreceni búvárklubtól kölcsönöztünk felszerelést. A többség a felszínen fotózgatott, de én kicsit komolyabban gondoltam. Elvarázsolt a pillanat, amikor beleraktam a fejem búvármaszkkal a koralltengerbe. Fantasztikus csodákat lehetett látni. Mivel fotóztam – természetfotó, bulifotó, A Mi Egyetemünk újságban is megjelentek képeim –, arra gondoltam, hogy utána meg kellene nézni, hogyan lehet víz alatt fényképezni. A Rákóczi könyvtárba járt két német fotósújság, beültem az olvasóterembe, így kezdtem. A 80-as évek végére komolynak nevezhető víz alatti fotósfelszerelésem lett.

Emlékszik az első víz alatti fotójára?

Az első felszerelés egy viszonylag egyszerű, kemény műanyagból készült tokba zárt Nikon fényképezőgép volt, de nem működött rendesen, és én is ügyetlen voltam. Az nagyon szörnyű élmény volt, amikor az első kubai utamról hazahoztam 10 tekercs diafilmet, előhívattam – akkor még nem voltak digitális gépek, a természetfotós diára fotózott –, és 95 százaléka szemét volt. 2-3 évig tartott, amíg sikerült olyan felszerelésre szert tennem, amivel már lehetett jól fotózni. Addig millió technikai probléma jött elő, beázás, nem villant a vaku: rá kellett jönnöm, nem tehetek mást, mint hogy nyugatról megvásárolnom a felszerelést, mert nem lehet jót házilag előállítani. Műszakilag nem egy speciális dolog, egy alumíniumházban van egy szárazföldi fényképezőgép, de kisipari módszerekkel készülnek, ezért elég drágák. 2005-ben váltottam át digitális gépre egy nagyon rossz élmény után: Pápua Új-Guineában voltam 6 hétig, megbízásom volt a National Geographytól egy cikkre. 120 tekercs filmmel mentem ki, ám itthon az előhívást elszúrták, használhatatlan volt az egész. Teljesen magam alatt voltam, akkor döntöttem a digitális gép mellett. Ugyanebben az évben még egyszer visszamentem egy hónapra, és sikerült befejeznem a cikket. Engem egyébként a víz alatti fotózásban maga a természetfotózás érdekel: érdekes pillanatokat, vagy csak a szépet, izgalmasat megfogni.

Mennyire tudja visszaadni a gép, amit látunk a víz alatt?

Szert kell tenni víz alatti fotós tudományra is, hiszen a legtisztább vízben sem lehet 20-30 méternél messzebb ellátni, és a fényképezőoptika is másképp lát a víz alatt. Emellett minél vastagabb a vízréteg, amin áthalad a napsugár, annál inkább eltűnnek a színek. Ezt nem nagyon vesszük észre, mert a szemünk valamelyest kompenzál. Ha a fotós vakut, vagy a filmes reflektort használ, akkor megjelennek a gyönyörű színek. Engem elsősorban a trópusi koralltengerek érdekelnek, a hideg vizű tengerekben sokkal kevesebb élőlény van mondjuk a Vörös-tengerhez vagy az Indiai-óceán tengereihez képest, ahol a korallszirtek keletkezhetnek. Ezek olyan különleges életterületek, amelyek vetekszenek a fajok számában a trópusi esőerdők óriási fajszámával. A vízben gyakorlatilag nincs gravitáció, tudunk lebegni, az olyan növényszerű élőlények, mint a korallok ezért fantasztikus alakzatúak. A rendkívül sok faj viszonylag kis egyedszámban él itt. Mindenféle színű és formájú élőlények. Ez egy nagyon bonyolult egyensúlyi rendszer, nagyon sérülékeny, ha egy-egy elem kiesik belőle, akkor összeomolhat az egész.

Több évtized óta járja a tengereket. Mit gondol a környezetszennyezésről? Érződik, hogy romlott a helyzet?

Én a korallszirtek világát ismerem – igaz, nem ez a szakmám, kohómérnök vagyok, de sosem dolgoztam mérnökként a szakmában –, az emberi tevékenység mindenféleképpen meglátszik a tengerek élővilágán. Országonként különböző, hogy a turizmus ezt mennyire befolyásolja. A koralltengerek óriási vonz­erővel rendelkeznek, a főleg délkelet-ázsiai országokban a GDP nagy részét a turizmus adja. Ezeken a helyeken nehéz megtalálni az egyensúlyt: meg kellene védeni a tengereket úgy, hogy közben a turizmus is viruljon. Gazdagabb országokban ezt már úgy csinálják, hogy ahol a szigorodó természetvédelmi szabályok miatt visszaesik a turizmus, ott támogatják az abból élőket, ám ez a kevésbé fejlett országokban szóba sem jöhet. Én nem vagyok híve annak, hogy ne engedjünk be turistákat, de valahogy tudatosítani kell, hogy személy szerint mit tehetnek a természetért. Ha sokan így gondolkodunk, akkor lehetne változtatni. A korallszirteket sok helyen úgy védik, hogy bizonyos területeket öt-tíz évre lezárnak, addig nem engednek oda turistát búvárkodni, és akkor az regenerálódik. A természet megújuló és regenerálódó képessége elég nagy.

Mennyire érzékelik a tengeri élőlények a búvár jelenlétét?

Túlnyomó többségük nem reagál különösebben az ember jelenlétére. De vannak olyan félénkebb fajok, amelyek olyan helyekről, ahol naponta akár százan is buborékolnak a víz alatt, elköltöznek, de ez az elenyésző kisebbség. Igazából a korall pusztítása a legnagyobb gond, az ügyetlen búvár összetörheti, és a hajókikötés, a horgony bedobása is tönkreteheti őket.

Szerintem aki el akar kezdeni víz alatt fotózni, az tanuljon meg előbb rendesen búvárkodni, tegyen szert olyan készségre, hogy otthon érezze magát a víz alatt, hogy maga a víz alatti létezés teljesen természetessé váljon. Ha ezt elsajátítja, akkor fantasztikus élményben lehet része. Lebeghet a korallszirt, a korallágak között, ha akarja, felülről nézi meg, ha akarja, alulról. Olyan dolog a trópusi tengerekben búvárkodni, mint ha azt mondanánk egy madarásznak, hogy repülhetsz egy erdőben, és belenézhetsz a fészkekbe felülről, alulról, oldalról. Ez önmagában is egy nagy kaland. Ugyanakkor ezen a szinten már jobban oda tud figyelni a búvár a környezetére, és jobban tud koncentrálni arra is, hogy jó fotót csináljon.

Van félelemérzete a víz alatt?

Ez eltúlzott dolog. Nem sok veszélyes élőlény él a korallszirteken, nincs például fehér cápa. Más cápa előfordulhat, de csoportosan merülő búvárokat még soha nem támadtak meg. Ennek ellenére nem lehet készületlenül víz alá menni, mert sok olyan apró élőlény van, ami mérgező lehet, akár halálos mérgű is, és sok az olyan rejtőzködő élőlény, amelyeket nehéz észrevenni. Mindezt a búvártanfolyamon tanítják, fel kell tudnunk ismerni a veszélyes állatokat. Én magam még nem nyúltam semmibe, bár tudok olyan magyar búvárról, akinek volt komoly sérülése.

Mielőtt lemerül, már tudja, mit szeretne fotózni?

A felszínen dolgozó természetfotós, ha nem jó optika van a fényképezőgépén, akkor kicseréli. A vízben sajnos ez nem így van. Merülés előtt a választott optikával kell összezárni a fényképezőgép tokját, onnantól kezdve már csak azzal az optikával dolgozhatunk. Előfordulhat, hogy kis apróságokat akarok fotózni, és erre megjelenik egy bálna. Vagy fordítva. Hajóról szoktam merülni, kényelmesebb, kevesebb energiával jár. Ha megáll a hajó a szirtnél, színes táblán ismertetik, hogy mi várható a víz alatt, és eldönti a fotós, hogy milyen optikát rak fel. De gyakran előfordul, hogy egy másik jobb lett volna.

Van, amit nagyon sajnál, hogy nem jött össze?

Mindig elégedetlen vagyok, mindig úgy érzem, jobban meg lehetett volna csinálni egy-egy képet. Nekem soha se lesz olyan, hogy nincs mit fényképeznem a víz alatt. Olyan is van, hogy valami véletlenül nagyon bejön. Például egy 30 évvel ezelőtti sztori még Kubából, amikor alattam lefelé kis mütyüröket fotóztam, majd valamiért felemeltem a fejem, és mellettem, a nyílt vízen úgy egy méterre egy tisztogatóakciót láttam. Egyet lőttem, és az az egyetlen kép tökéletes lett, díjazták is később.

Apropó, díjak. Rengetegen fotóznak, világszerte sokan a víz alatt. Önnek viszont számtalanszor díjazták a munkáit, sőt hamarabb lett ismert külföldön, mint Magyarországon. Mi a titka?

Leginkább mert az életemet ez teszi ki, két búvárkodás közt is fényképezéssel foglalkozom, a tengerek élővilágával kapcsolatos dolgok érdekelnek, nagyon sok időt és energiát költöttem erre. S hogy miért külföldön jött az első siker? Nem tetszettek azok a búvárfotók, amiket a korabeli magyar lapokban láttam. Még nem is fotóztam a víz alatt, de már úgy éreztem, én jobbat tudnék csinálni. Előfizettem német víz alatti fotós magazinra meg német búvár­újságokra, és az ott látottak már tetszettek. Aztán küldtem nekik néhány sajátot, és volt, hogy a címlapon hozták. Egyre többször közölték a képeimet. Aztán több pályázatra is küldtem fotókat, több díjat nyertem velük, volt, hogy sokáig ebből éltem, meg a képügynökségeknél lévő képeimből. Később már Magyarországon is elismertek, elnökségi tagja vagyok a Magyar Természetfotósok Szövetségének immár húsz éve.

Hány éves korig lehet a víz alatt fotózni?

Bár a búvárpalack nehéz, de a víz alatt súlytalanul lebegünk, és mivel arról a hajóról merülsz, ahol laksz, abban bízom, hogy jó néhány évet tudok még merülni. Már az idén is voltam kétszer, 2019-ben pedig a Vörös-tengeren, Indonéziában, Pápua Új-Guineában. Nem is annyira az újdonságok érdekelnek, hanem a kihagyott lehetőségek. Nagyon sokszor mentem vissza ugyanoda. Kubában 10-szer voltam, de igazából abból az első 8 azért volt, mert csak oda lehetett menni. Pápua Új-Guineában 7-szer, és még szívesen elmennék oda, mert mindig van látnivaló, fotóznivaló. A víz alatt otthon érzem magam. Számomra kevés annál jobb érzés van, mint belecsobbanni a vízbe, kezedben a gép és lebegsz. Van viszont valami, amit nagyon szeretnék: Indonéziában vagy a Fülöp-szigeteken kimondottan éjszaka merülni. Ezt úgy hívják, fekete vízi merülés. Több száz méter mély tenger fölé éjszaka megy ki a hajó, és nagy reflektorokkal világítja meg a tengert egy órával a merülés előtt. Ekkor az egyébként több száz méter mélyen élő, lárvaállapotban lévő élőlények – amelyek a korallszirten élnek majd kifejlett állapotukban: halak, rákok, medúzák – éjszaka felemelkednek a felszín közelébe. A fény meghülyíti őket, ugyanúgy, mint a lepkéket nyáron a reflektor, a koromsötét háttér előtt rajzanak, na ilyet jó lenne fotózni.

(A borítóképen: Dombovári Tibor)