Jegyzet: Képernyő

Félnótás dáridó - Új adóval bővült a tévécsatornák népes családja. Boda István jegyzete.Rázendített a „Muzsika” is, s legalább olyan lendülettel vágtatott be az elektronikus versenyistállóba, mint Rocinante, s nyerítve rágja a zablát, hogy Sancho füttyjelére ő is megkezdje a futamot. Elnézést a keserű hasonlatért, de a klasszikus egybevetés talán nem sérti sem a négylábú, sem a „díszzsokék” zenei érzékenységét.

Egész váratlanul tűnt fel a képernyőmön ez a „hangász” micsoda. Nem kértem, hívatlanul danázik azóta is a fülembe, s az elképedés úgy odacövekel a képládához, hogy moccanni sem tudok. Mikor véletlenül ráleltem a zsenge kanálisra, épp „Kaczor Feri” hejehujázott, s ádázul kiabálta, hogy ő ma este kimulatozza magát. S tette azt. Legalább tíz percig rágta, csócsálta ugyanazt a szöveget, s lassan olyan szomorú bájjal, mint egy elakadt hanglemez, amelyik a tű alatt mindig ugyanabban a barázdában forog. Némi derűvel, majd harsányabb tetszésnyilvánítással nyugtáztam a teljesítményt, s kedélyes röhögésemből még magamhoz se tértem, ott volt a „Dupla kávé” és az „Amazon Ász”, s egyik búfelejtőbben zengte a maga lakodalmas rockját, mint a másik. Na, és a műfaj klasszikus atyja, Galambos Lajcsi is tette-vette magát nehézsúlyú zengzettel adván nyomatékot a kanális jelenlétének.

A jókedv, amit a képernyőn szétsugároznak, leginkább a keserűség árnyékától terhes. S ezt még a verejték sem tudja lemosni róluk. Ott vibrál hangsúlyaik széttört ívében, közvetlenségük új és új megbicsaklásaiban. Az arcukon ott árulkodik a bizonytalanság, s hiába a törzsközönség tapsa, némelykori ovációja, csak nem tudja elfedni, hogy mindaz, ami ott van, másod- és harmadosztály. Az élvonal távlata legtöbbjüknek csak az ábrándjában dereng, s bár ámítják magukat, hogy sztárok, celebek, valójában ők tudják legjobban: művészetük legfeljebb a kiskocsmák hervatag zöldje. A táncosok szélgörcseiről nem is beszélve, mert ezeket a dallamokat majdnem mindig „mozdulat-művészek” élik át a maguk értelmezésében, csendes és megtört vonaglásokkal, netán felhergelt izommunkával fejezve ki egy-egy dal érzelmi lényegét. Megrendítő!

Persze ne legyünk ennyire igazságtalanok, s már csak az együttérzés okán is tanúsítsunk némi részvétet édes mindannyiójuk iránt. Úgy tűnik, hiánypótló, amit csinálnak. Nem véletlen, hogy legfőbb hangszerük a tangóharmonika, s annak nem egyszer virtuóz futamaiból élmény is sugárzik. Ezt azonban mihamar elnyomja a sok hejehuja, a dínomdánom, s a nóták közhelyes, primitív szövegezése. S bár ezen szerzemények mindig egy irányba húznak, tematikájuk azonosságában a szerelem inkább megkopik, mint fénylik. Holott mindegyik arról szól, hol panaszos, hol dicsekvő modorban.

Hogy a „Muzsika” televízió mitől röppent fel olyan hirtelen a műholdak egére? Van rá magyarázat. A rádió talán alig egy hónapja lepte meg hallgatóit a „Dankóról” elnevezett önálló csatornával. A nagy nótaszerző előtti tisztelgés mellett a döntésbe nyilván belejátszott az igény is, ami a népi muzsikát kíséri. Csakhogy ezen műfaj igényesen simul bele rajongóinak a tudatába. Híres cigányprímások hagyatéka érvel maga mellett, olyan előadókkal hitelesítetten, mint Svéd Sándor, Sárdy János, Bessenyei Ferenc, Kalmár Magda, hogy csak néhányukat említsem. Nyilvánvaló, hogy a „Muzsika” ezen siker nyomvonalán lépked, s ha gyökeret ereszt, tartalmilag is izmosabb jövőjét készítheti elő. Értvén ezt úgy is, hogy igényben és előadói minőségben is lesz következetes elképzeléséhez és célkitűzéséhez.

Mostanság még amolyan félnótás dáridóként jut el közönségéhez, s ez amennyire vonz, annyira riaszt is. A sok nevenincs előadó ma még könnyű prédaként tekint a csatornára, s élvezi a nyilvánosságot önnön népszerűségétől megpityókásodva. Ám ebben a túlhangszerelt kínálatban akkor van jövőjük, ha betartják a nagy versenyek alapigényét. Amúgy csak tiszavirág, s egy pitypangpehely-illúzió, hogy volt egyszer egy „Muzsika” televízió. Is.

P. S. Ezen sorok utóvizsgáztatása közben tűnt fel, hogy a szóban forgó adón bővült a választék. Műfajban is, személyekben is. Helyt kapott az operett, meg a rég volt nagy együttesek örökzöldjei is be-bevillannak. S ez a fent leírtakat azzal a reménnyel egészíti ki, hogy majdan talán átlépnek önnön árnyékukon!

Boda István