2018.10.24. 07:58

Akinek mindig Diósgyőr volt a világ közepe

Miskolc - A hetvenedik évét betöltő Salamon Józseffel a születésnapján, annak apropóján beszélgettünk. Interjú: Salamon Józseffel, a DVTK Aranycsapatának játékosával.

Salamon József, a DVTK csúcstartója, aki 376 NB I-es meccsen játszott a piros-fehér labdarúgócsapatában, október 23-án ünnepelte 70. születésnapját.

Isten éltesse sokáig! Még ennyit kívánhatunk?

Salamon József: Annyit nem biztos, hogy szeretnék, mert már most sem vagyok olyan jó állapotban.

Van valami komoly gond?

Az nincs, de húsz-harminc évesnek jobb volt lenni, mint hetvennek.

Pedig tízet nyugodtan letagadhatna.

Gondolja?

Napban biztosan, mert az internetes közösségi tudástár, a wikipédia szerint 1948. október 13-án született.

Na, olyan öreg azért nem vagyok…

Mennyivel volt jobb 20-30 évesen?

Nem is annyira jobb, hanem inkább más. Sűrűk voltak a történések, és lehet, hogy emiatt élnek bennem kevésbé élénken. Oláh Feri, egykori csapattársam, barátom folyamatosan tud mesélni. Apróságokról, egy-egy mozzanatról eszébe jut egy sztori, ami kapcsolódik egy másikhoz, az egy újabbhoz, és így tovább. Ha Veréb Gyurival hárman együtt utazunk valahová, ami azért előfordul, akkor nosztalgiázunk, más időkben viszont ritkán kalandozok vissza a múltba.

Pedig volna miért, hiszen szép idők voltak, és eredményesek.

Ez igaz, a két kupagyőzelem és a bajnoki bronzérem azóta is a DVTK legjobb korszakának számít. A bronzérem nagyon sokáig szóba sem került. Arra emlékszem, hogy annak az évnek a tavaszán, amikor harmadikok lettünk, vonattal utaztunk egy idegenbeli meccsre, amikor a folyosón állva, beszélgetés közben felmerült, hogy érmesek, harmadikok, vagy talán még másodikok is lehetünk. De mivel abban az évadban három nagy vereségbe is belefutottunk, Békéscsabán, az Újpest és a Honvéd vendégeként, ez nagyon távolinak tűnt, főleg egy olyan bajnokságban, amelyben erős fővárosi csapatok játszottak, mint a végül második helyen záró Ferencváros, vagy az akkor negyedik Vasas. Nem álmodoztunk, csak minden meccsen meg akartuk mutatni, hogy vannak erényeink.

Mik voltak ezek?

A csapategység, és hogy volt erőnlétünk.

Elégedett a sportbeli pályafutásával, vagy van valami miatt hiányérzete?

Aránylag teljesnek érzem. De most, hogy kaptam egy telefonhívást Görögországból a PAOK-tól, és felidéztették velem, hogy milyen volt Szalonikiben a Toumba stadionban játszani, ahová akkoriban az athéni csapatok is félelemmel érkeztek, mint abban az időben Diósgyőrbe a többi magyar csapat, azért eszembe jutott, hogy az ottani második évem nem volt túl jó, mert nem játszottam. Sajnos, az első évad végén Lóránt Gyula, a PAOK akkori edzője, az egyik bajnoki közben rosszul lett, és váratlanul elhunyt. Engem ő vitt oda, és hiába voltam stabil tagja a csapatnak, az utódja, egy német edző, akiről később azt hallottam, hogy egykor a Gyula bácsi játékosa volt, de nem játszott nála, nem adott nekem bizalmat. Hat-hét játékost is kipróbált a posztomon, én meg a lelátóról néztem a meccseket.

Nem kérdezték, hogy elmegy-e a csütörtöki PAOK – Mol Vidi FC Európa Liga csoportmeccsre?

Ez korábban felvetődött, úgy volt, hogy a fiammal együtt esetleg elmegyünk. Szívem szerint mentem volna, de a hosszú utazás miatt lemondtam. Hetven évesen az ember már ne akarjon repkedni, amikor a gyaloglás is nehezen megy.

A DVTK-n kívül csak a PAOK-ban játszott. Biztosan nem azért, mert máshová, magyar csapatokba nem hívták.

A Honvéd jutott ebben a legtovább. Tichy Lajos még a lakásomra is feljött, miközben a felsége, Lehoczky Zsuzsa színésznő a kocsiban várta. A stadion melletti bérházban laktunk akkor, és a beszélgetés során az is elhangzott, hogy aki Pesten futballozik, az fél lábbal a válogatottban is van, mert ott szem előtt játszik, és onnan lényegesen könnyebb bekerülni.

Nem ment. De miért nem?

Mert nekem a világ közepe volt Diósgyőr, és ma is az. A Görögországban eltöltött két év alatt is erős honvágyam volt. Kisebb koromban Perecesen laktunk, aztán úgy alakult az életem, hogy a Nemzetőr utcában nőttem fel, itt fociztam naphosszat azon a környéken, ahonnan Oláh Feri, vagy a Teodoru testvérek pályafutása is indult. A vasgyárban, Diósgyőrben nekem mindenem megvolt, innen kimozdulni is fájt, lehet, hogy az élet nem véletlenül hozta úgy, hogy most a vár mellett lakom.

Mi lett volna Önből, ha nincs a labdarúgás, vagy valami okán megtörik a karrierje?

Valószínűleg autószerelő, mert ez a végzettségem. Ilyen munkakörben volt státuszom a gyárban, miközben NB I-es labdarúgó voltam. Abban az időben, amikor a munkanélküliséget büntették, a sportállása volt a labdarúgók kiváltsága. De anyagiakban nagyon-nagyon messze voltunk attól, amilyen elismerésben a mai játékosok részesülnek.

Negyven év alatt sok minden más lett…

Hogyne, a laptopokkal mászkáló fiatal edzőktől időről időre megkapjuk, hogy annak idején mi még szögletes labdával játszottunk. Azt meg csak én teszem hozzá: ellenfelek akkor is voltak, és egy ,,picit” eredményesebb időszak volt a miénk.

Mit gondol, miért?

Most adott minden, a tárgyi feltételek oldaláról. Csak a hozzáállás nem olyan. Helyben is születnek tehetségek, csak nem sikerül őket elvinni az első csapatig, illetve elérni, hogy ott ragadjanak. Ehhez munka és szakértelem kellene, és az egyszerűbb, ha máshonnan hozunk valakit, aki nem jobb képességű, de a megváltóképe erősebb, mert nem igazán ismerjük, és abban bízunk, hogy majd ő.

Labdarúgó pályafutásának befejezése után egy évig volt szakosztályvezető a DVTK-nál, és külső erősítések akkor is voltak.

Igen, például Dzurják Csöpit, aki nálunk, az NB II-ben kétszer volt gólkirály, aztán az élvonalban is az lett a Ferencvárosnál, akkor igazoltuk le. De hagyjuk, mert ez csak rövid ideig tartott, és nem nekem való volt.

Az edzősködés ugyan teljesen kimaradt, de a focihoz manapság is van köze.

Ötödik-hatodik éve MLSZellenőrként foglalkoztatnak, ami jó, mert a labdarúgáshoz közel vagyok. A rendezéssel kapcsolatos előírások ellenőrzése, betartatása a feladatom egy-egy meccs kapcsán, legyen az akár élvonalbeli, vagy NB III-as. Így látok mérkőzéseket, olyanokat, amit egyébként nem néznék. Sajnos, ezek egyike, másika kínszenvedés a számomra.

DVTK-meccseket azért néz, szabad akaratából…

Ha nem kapok máshová küldést, akkor a hazaiakra mindig kimegyek. Szombaton is így teszek majd, az FTC elleni bajnokin ott leszek, mert csak másnap lesz dolgom, a Sényő – Putnok meccsen.

Mit lát manapság?

Szerintem nagy hiba volt Bódog Tamást lapátra tenni, mert ő olyan csapatot kezdett el formálni, amelynek a játéka nekem, és úgy vettem észre, hogy a szurkolók döntő többségének tetszett. Csíptek, rúgtak, másztak a játékosok és itt Diósgyőrben az ilyen munkás, dolgos, hajtós csapatot a vereség esetén is tisztelik, megtapsolják a drukkerek. Most 5-10 méteres passzokat látunk, és azt, hogy amit játszatni akarnának a labdarúgókkal, ahhoz nincs meg a képességük. Mondjuk elvileg lenne idő fejlesztésre, de heti 5 közös edzéstől nagy előrelépéseket nem lehet várni. Sajnos, nem csak az öltözőben vannak problémák, hanem a klubon belül más szinteken is. Lehet, hogy velem van a baj és négyszögletes labdával játszottam, de én manapság szinte csak angol meccseket nézek. Ott van hajtás, tempó, ott megdöglenek a pályán a játékosok.

Egy születésnapon általában az ünnepeltnek szoktak minden jót kívánni, de mit kívánna Ön a DVTK-nak, az Önt köszöntő családtagjainak, barátainak?

A DVTK-nak szervezettebb, odaadóbb, egységesebb hozzáállást. A családnak, a gyerekeknek, az unokának

és mindenki másnak azt, amit ők nekem, jó egészséget. A barátoknak pedig, akik mind jönnek utánam a hetvenbe, akikkel az ötvenediken még elszórakoztunk, a hatvanadikat már komolyan vettük? Majd hamarosan megtudják, hogy ez nagyon más, de addig is, és utána is amennyire csak lehet, maradjunk olyanok, amilyenek voltunk. Tartsunk össze, és a lehető legtöbb időt töltsük együtt.

Berecz Csaba