Bogesz

Pajor-Gyulai László

A hivatalos neve természetesen Bognár György, de szinte minden közelebbi ismerőse Bogesznak szólítja, immár évtizedek óta. Ha jól emlékszem, ez már akkor is ráragadt, amikor feltűnt az MTK-ban, majd alapembere lett a nyolcvanas évek közepén oly sikeres, majd Mexikóban örökké fájó kudarcot valló válogatottnak. Ő nem lett a világbajnokságot követő tisztogatás áldozata, játszott külföldön is, majd a kilencvenes évek elején jött haza, és majdnem bajnok lett a BVSC vezéreként.

Teljesen magától értetődőnek tűnt, hogy edző lesz. Az egyénisége is erre terelte, de ennél is fontosabb volt a remek érzéke. Akinek vezetőedzője volt, mind azt mondta nekem akkoriban, hogy figyeljem meg, Bogesz nagy csapatok kispadján ül majd, és igen sikeres lesz, a vérében van a futball. Többször néztem meccset a társaságában, és szinte nyomasztóan hatott, hogy mennyire más szinten látja a futballt. A pályán is ő volt az irányító, ott is átlátta, mi történik és minek kellene történnie, és a lelátón is pillanatok alatt felmérte, mi és miért zajlik a gyepen, hogyan lehetne változtatni – mindez elengedhetetlen az edzői szakmához. Valaki jó ebben, más jobb, Bogeszről mindenki tudta, hogy egészen kiváló.

Mégsem ülhetett le igazán nagy, bajnokságokat nyerő csapatok kispadjára, nem lett szövetségi kapitány, a saját gyarlósága törte meg a pályafutását.

Akkoriban sokaktól hallottam, hogy kár érte, és így is volt. A játékszenvedély rossz utakra térítette el, úgy tűnt, kisiklott a kivételesnek ígérkező pályafutás, ám az mégis kivételes lett, ha nem is úgy, ahogyan azt az indulásakor mindenki gondolta.

Bogesz a háttérben, fokozatosan tért vissza. Nem verte nagydobra, hogy kigyógyult a szenvedélyből, amiért magas árat fizetett: a rajta ragadt bélyeget. Fokozatosan építette fel magát újra, egyáltalán nem tolakodva a reflektorfénybe, viszont önazonos maradt, ha kérdezték, mindig azt felelte, amit gondolt. Volt is baja belőle, olykor megérdemelten, de ez a műfaj már csak ilyen.

A kispadon pedig bizonyított, nem először lett azóta a szokásos szavazások egyikén a bajnoki év edzője. Most a Paks bajnoki ezüstje és kupagyőzelme ennek a jogosságát azok sem kérdőjelezhetik meg, akik csak a rajta ragadt bélyeget látják, akik szívesen beletörölnék a cipőjüket, akik esetleg nem kedvelik. Attól, hogy a karrierje megbicsaklott, az érzéke a játékhoz, a tudása nem kopott meg, sőt, utóbbi csak növekedett. Aki csak a megbűnhődött múltat emlegeti fel folyamatosan, csak az irigységét bizonyítja. Ideje ezt már elengedni.