„Ruszkik, haza!” és „Bye-bye, Szása!”

A magyar szabadság napján Magyarország szuverenitásának 1991-es vissza­szerzését ünnepeljük: abban az évben, júniusban fejeződött be az országot addig megszállva tartó szovjet csapatok kivonása hazánkból. Az Országgyűlés 2001-ben fogadta el a törvényt az ország szabadsága visszaszerzésének jelentőségéről.

A történelem során nem volt ritka, hogy idegen nagyhatalmak (tatárok, törökök) rohanták le hazánkat, volt olyan hadsereg, mely rövidebb, volt, amelyik hosszabb ideig tartózkodott itt, jelezve az ország alávetettségét és kiszolgáltatottságát. A nemzeti függetlenség és állami önállóság ezért is volt elképzelhetetlen a szovjet megszállás évtizedeiben. Persze idegen katonák érkezhetnek baráti, segítő szándékkal is, a megszállás azonban azt jelenti, hogy egy idegen nagyhatalom (ebben az esetben a Szovjetunió) saját politikai berendezkedését rákényszeríti egy országra, s ezt súlyos katonai fölényével nyomatékosítja.

Megszállóként érkeztek

1944. március 19-én német csapatok szállták meg a számukra szövetséges Magyarországot, amit százezrek tragikus sorsa követett, valamint az, hogy hadszíntérré vált az egész ország. A németeket kiverő Szovjetunió hadseregét azonban a lakosság nem tudta „felszabadítóként” üdvözölni, hiszen erőszakos megszállóként, elnyomóként érkeztek, és itt is maradtak. Jóllehet, a második világháborút lezáró békeszerződés visszarendelte volna a győztes hadseregeket határaik mögé, az Ausztriát megszálló szovjet csapatokkal való kapcsolattartásra hivatkozva óriási szovjet haderő maradt hazánkban, egyértelművé téve, hogy a demokrácia útkeresése szovjet típusú diktatúrába torkollik. 1955 májusában ért véget Ausztria megszállása, az ezt rögzítő államszerződés előtt egy nappal azonban szovjet vezetéssel megalakult a Varsói Szerződés (a kommunista országok közös katonai szervezete), amely jogalapot teremtett a szovjet csapatok további itt-tartózkodásához. Az 1956-os forradalom egyik legfontosabb követelése a szovjet csapatok kivonása volt, Nagy Imre november 1-jén a forradalom győzel­mének részeként jelentette be az ország semlegességét. Kádár János szovjet tankokon tért vissza Magyarországra – mintegy jelezve, hogy a kommunista egypártrendszer stabilitását nem a társadalom szimpátiája, hanem az idegen hadsereg tudja biztosítani. 1957 elején magyar–szovjet katonai egyezmény, illetve ezt megerősítő törvényerejű rendelet született a szovjet hadsereg „ideiglenes tartózkodásáról”. A Kádár-korban viccek is születtek arról, hogy nálunk mindig az ideiglenes dolgok tartanak a leghosszabb ideig, illetve, hogy a Szovjet Hadsereg Déli Hadseregcsoportjának kötelékében szolgáló tisztek „öröklakáshoz” juthattak – s mindez nem s volt olyan vicces, hiszen tudhatta mindenki, hogy az államszocializmus politikai rendszere együtt fog véget érni a szovjet katonák itt-tartózkodásával. A rendszerrel szembeni tiltakozás is mindig megszólaltatta a „ruszkik, haza!” rigmusát az utcákon, 1956-ot követően a leghangosabban az 1980-as évek végén.

Megakadályozták a lázadást

A szovjet katonák háborús erőszakoskodása alig halványult az emlékezetben, a véres megtorlásból „gulyáskommunizmus” lett, a szovjet megszállást sem tudta a magyar társadalom megszokni. Nemcsak az országon folyton keresztülutazó katonák látványa, a gyakorlatozó vadászrepülőgépek hangja emlékeztették erre az embereket, hanem a balatoni stoppolások helyszíne, a – hamis kommunista történeti mítoszokhoz tartozó – Osztyapenkó-szobor, a minden településen megtalálható Vörös Hadsereg utca és mások is. Arra viszont, hogy voltaképp miért is voltak itt, fájóan emlékeztetett az 1968-as prágai tavasz vagy a 80-as évekbeli lengyel szükségállapot – vagyis, hogy megakadályozzák a kis kelet-európai országok újabb lázadását, önállósodási törekvéseit.

Elhagyták Magyarországot

Az 1980-as évek második felében gazdaságilag megroggyant a szovjet birodalom, erre a reformokkal kísérletező Gorbacsov a szövetséges kommunista rendszerek szuverenitását el nem ismerő „Brezsnyev-doktrína” feladásával, előbb pedig fegyverzetcsökkentéssel reagált. Magyarországról már 1989 tavaszán megkezdték a szovjet fegyveres erők részleges kivonását, mintegy 10 ezer katona és 300 harckocsi távozott. A magyar rendszerváltás sajátosságaként a teljes csapatkivonás már az első szabad választásokat megelőzően megkezdődött. 1990. március 10-én született meg Horn Gyula magyar és Eduard Sevarnadze szovjet külügyminiszter megállapodása, melynek céldátumát 1991. június 30-ban jelölték meg. Összesen mintegy 100 ezer szovjet állampolgár hagyta el az országot (ennek mintegy fele volt katona), a járművek és hadi felszerelések százait pedig nagyjából másfél ezer vonatszerelvény szállította ki az országból. (Ne feledjük, közben 1990. május 2-án új, demokratikus választások nyomán alakult országgyűlés tartotta első ülését.)

A Varsói Szerződés vége

Magyarországon kulturális programokkal készültek a szovjet katonák távozására (ekkor tartották először például a Budapesti Búcsú koncertjeit, rendezvényeit), aminek élét a hadvezetés azzal próbálta tompítani, hogy a teljes kivonást már június 19-én befejezték. A parancsnok, Silov altábornagy autója ekkor gördült át a Záhony–csapi hídon. A katonák egy erős nagyhatalom katonáiként érkeztek Magyarország megszállására, s egy széteső, kaotikus országba tértek vissza, s a bizonytalanságot jól jelzi, hogy 1991 augusztusában a keményvonalas kommunisták pár napos puccskísérletét kellett meghiúsítani az új orosz vezetésnek. (Mi tagadás, féltünk, hogy gyorsan vissza is jönnek, akik elmentek.) A kivonuló hadsereg lerobbant laktanyákat és lakótelepeket, vegyszer áztatta földterületeket hagyott maga után, de a két ország kölcsönösen lemondott a kártérítési igényekről. Talán az is szimbolikusnak tekinthető, hogy a magyar csapatkivonás másnapján, 1991. július 1-jén feloszlatták a Varsói Szerződést is.

A magyar országgyűlés 2001-ben nyilvánította június utolsó szombatját a magyar szabadság napjává, amikor joggal emlékezünk arra, hogy az ország 1991-ben visszanyerte szuverenitásának egyik legfontosabb elemét. Nem „mi” harcoltuk ki fegyverrel, hanem a nemzetközi politika szerencsés fordulatainak és a vértelen magyar rendszerváltó folyamatnak volt együttes sikere. A szabadság napja a rendszerváltás óta nem elsősorban politikai, közéleti esemény, sokkal inkább kulturális rendezvények apropója volt, ami talán jelezte: nem egy hivatalosságok által kisajátítható ünnep, a szabadságnak pedig mindennapjaink részévé kell válnia. 1991-ben már nem elnyomott diákok skandálták a diktatúra elleni tiltakozásul, hogy „ruszkik, haza!”, hanem bohém fiatalok dúdolgatták a Pa-dö-dő dalát: „Bye-bye, Szása!”

A szabadság napján

A magyar szabadság napján Magyarország szuverenitásának 1991-es visszaszerzését ünnepeljük. Az Országgyűlés 2001. május 8-án fogadta el a 2001. évi XVII. törvényt az ország szabadsága visszaszerzésének jelentőségéről és a magyar szabadság napjáról, amely a szovjet csapatok Magyarországról való kivonulásának emlékére június 19-ét nemzeti emléknappá, június utolsó szombatját pedig a magyar szabadság napjává nyilvánította.