Tegyünk valamit a gyerekek mosolyáért!

Olvasom Jon Fosse Nobel díjas írónak A másik név című könyvét. Norvég karácsonyról is szól benne egy-két oldalon. Legtöbbünk karácsonyi érzését fogalmazza meg: az emberek egy része nem szereti a karácsonyt, mert általában egyedül van, és a karácsonyi ünnep éppen a közösségnek, a családnak az ünnepe. Ilyenkor könnyebb megmutatnunk egymás iránti szeretetünket. Nem föltétlenül kellenek hozzá szavak, olykor még ajándék sem, egyszerűen csak az, hogy ott vagyunk egymásnál, egymásnak – együtt. 

A karácsony mindannyiunk közös gyermekkora. Hiszen ha felnőttként karácsonyra gondolunk, leginkább a gyermekkorunk karácsonyi emlékei jönnek elő, és ha felnőttként karácsonyra készülünk, elsőként a gyerekek kerülnek figyelmünk, szeretetünk és ajándékozásunk központjába. A Gyermek, akinek betlehemi születésére készülünk, olyan szeretetet sugároz maga körül, hogy ha rágondolva, ridegebb körülmények között is jól érzi magát az ember.  

Nem tudok azonban eltekinteni attól, sem úgy, mint korosodó ember, még kevésbé, mint lelkipásztor, a hívek pásztora, hogy ne gondoljak arra, ami ma a világban történik, és ne tegyem fel a kérdést mindnyájunknak és mindnyájunk helyett: normálisak vagyunk-e? 

Ha arra gondolok, hogy gyermekkoromban édesapám és édesanyám mi mindent elkövetett, hogy ezen a napon szeretet és öröm áradjon rám, a gyerekre, ránk, gyerekekre – ma azt látom, hogy még az ünnepek kapcsán is milyen nagy teher hárul a gyermekekre. Talán a gyermek még fel se fogja nehéz helyzetét, mint ahogyan a betlehemi istálló szúrós, zizegős szalmája, az állatok bűzös szaga sem riasztotta meg a Kisjézust. Mindebből semmit fel nem fogott. Annál többet Mária és József. Nekünk, mai Máriáknak és Józsefeknek is feladat, akár családban, akár családon kívül élünk, hogy korunk komorságát elfedjük legalább ezen az ünnepen a gyermek elől, hogy a család együtt létének örömében fürödhessenek. 

Nem beszélnék most itt háborúkról, egymásnak feszülő indulatokról, hatalmi törekvésekről, gyűlöletről, haragról, nem nevesítem azokat sem, akiktől jön, és akik miatt jön. E súlyos kérdés megválaszolását meghagyom a komoly politikusoknak és hatalmi erőknek – ünnep utánra. Csak annyit kérek e napokban a Betlehemi Kisdedtől, hogy a gyermekekre gondolva, a gyermekek miatt, felejtesse el velünk néhány órára azt, ami körülöttünk zajlik. A gyermekarcok mosolya és derűje pedig tegyen minket is mosolygóssá és derűssé! 

Hiszen a betlehemi éjszaka története húsz évszázadon keresztül újra és újra ismétlődik, mint egy nagy, véget nem érő előadás. Ahány századon áthalad a történet és a játék, mindannyiszor találkozik az emberi élet és a létezés mélységeivel és magasságaival. Látott már ez az előadás más korokban is pusztító háborúkat, földrengés sulytotta vidéket, sivatagi forróságot, rabszolgák és szabad emberek közös nyomorúságát, éhséget, természeti katasztrófákat, járványokat és megannyi tragédiát. És látott fényes templomokban zsúfolódva imádkozó sokaságot, orgonaszóval kísért és emelt gyönyörű emberi hangokat. Megannyi embert, időset, fiatalt és gyermeket, fiút és lányt. Látott meghitten összebújó néhány családtagot a karácsonyi asztal körül, vagy a karácsonyi ajándékok fölötti leírhatatlan örömet a gyermek arcokon. Látott havat a háztetőkön és szitálva hulló zúzmarát az örökzöld fák lombjairól, amint felröppent egy madár. Látott fagyos reggeleken emberek és állatok lehelet-páráját. Hideg csillagfényes éjszakák ragyogó varázslatát – nemcsak akkor ott Betlehem fölött, hanem azóta is. 

Juhász Ferenc 

a mindszenti templom plébánosa 

pasztorális helynök