Farkas Bálint csodálatos hazatérése

Érdekes újságcikket találtam a Reggeli Hírlap egyik, 1928-as számában. Egy katonáról írnak, aki tíz évvel az első világháború befejezését követően tért haza a falujába. Akkoriban a 10-es honvédek Miskolc háziezredének számítottak, itt szolgált az eltűnt, majd halottá nyilvánított katona.  

A 10-es honvédek között harcoló Farkas Bálint alsódobszai származású volt. Az újságcikk szerint a földművesként dolgozó fiatalember 21 évesen vonult be a seregbe, 1914 őszén cserélte a kaszát fegyverre. 
Először minden rendben volt, jöttek a tábori levelek haza. Azt írta a fiatal Bálint anyjának, hogy jól van, sőt idővel már egy csillagot is kapott, tizedes lett belőle. Egyik alkalommal azonban az esti létszámellenőrzésnél nem találták a fiatal zempléni fiút. Az egyik bajtársa beszámolt arról, hogy a közelében harcolt Bálint, aki mellett egy gránát csapódott be, és a bajtársa ekkor látta őt utoljára. Ennek az információnak az alapján a századparancsnok a hősi halottak közé vette fel a fiatal tizedest. A hivatalos papírok szerint 1915 tavaszán a galíciai fronton egy orosz gránát ölte meg Farkas tizedest.  

Hamarosan meg is kapta a „pecsétes levelet” – így hívták akkoriban a frontról érkező gyászjelentést – szegény édesanyja, aki elsiratta egyetlen fiát. Nemsokára ő is elhunyt, így azt sem érte meg, hogy Bálintnak és elhunyt falubeli társainak emléktáblát állított a község.  

Azonban Farkas Bálint nem halt meg. Az a bizonyos gránát nem ölte meg a bátor zempléni legényt. Eszméletlen állapotban, súlyos sebekkel borítva találtak rá az oroszok a harcmezőn, fogságba került, onnan pedig egy rabkórházba.  

Amikor magához tért a fiatalember, nem emlékezett semmire, sem a nevét, sem a nemzetiségét nem tudta megmondani. A ruhái is eltűntek a kezelés alatt, így névtelen, hazátlan katona lett belőle. Egy oroszországi fogolytáborban folytatódott Farkas Bálint története, egészen az októberi nagy szocialista forradalom kitöréséig. Ekkor a foglyokat szélnek eresztették, így elengedték a félig bolond magyar katonát is. Ő pedig tébolyult elmével járta az orosz falvakat, városokat, koldult, hazátlan, hajléktalan volt. Végül, valamilyen oknál fogva, a történelmi magyar határ felé indult. Először Lengyelországot járta be, majd az akkor már elszakított Felvidék falvaiban tűnt fel.

Tortúra 

Nem ismerte fel a magyar beszédet, ezért továbbhaladt délre. Sok-sok év után Borsod vármegye területére lépett. 1928 nyarán érkezett haza. Először Miskolc, majd Zsolca, Onga, Gesztely következett, míg végül Alsódobszára ért. Ekkor azonban csoda történt: újra emlékezni kezdett.   

Olvassuk el Révész Jenő mit ír az igazán megható esetről. „Felszáll a köd És amikor kifordult a gesztelyi dombról a hepe-hupás, göröngyös alsódobszai utra a szerencsétlen megkinzott ember, akinek a lelke már szinte teljesen kiégett, megkövesedett, különös melegséget érzett végigomlani agyán, szivén. És ahogy ment, ahogy haladt előre a szülőföld édes határában, egyre nagyobb forróság jött rá és amikor már feltűnt a szétdobált néhány házas kis falu református templomának tornyán a rézkakas, ugy érezte, mintha fején egy erős páncél robbanna szét darabokra. Szinte hallotta a páncél recsegő szétpattanó ropogását. Felszállott a köd és Farkas Bálint, a megtépett, rongyos csavargó megdörzsölte a szemét. Mintha huszesztendős mélységes álomból ébredt volna. Érthetetlenül bámult szét maga körül, nem tudta elképzelni, hogyan került a harctérről, a galiciai sikságról, ahol éppen állott a harc, ide, a szülőfaluja határába. Megremegett a szive, vér kalimpált az agyában és a magára talált ember, mint eszeveszett őrült, rohant be a faluba az elhagyott szalmafedeles kunyhó felé.” (Reggeli Hírlap, 1928. július 27. – Révész Jenő – Aki leborult a saját siremléke előtt) Miután berohant a hazatérő katona a szülői házba, ismeretlenek fogadták, szegény édesanyját hiába kereste.  

A cikkíró itt azt is megjegyzi, hogy az elmúlt 13 év teljesen eltűnt Farkas Bálint emlékezetéből, cserébe viszont visszakapta az első 21 év emlékeit. A hírre, hogy a halottnak hitt fiatal fiú hazatért, az egész falu összegyűlt. Mindenki látni akarta a háborús hőst, aki tíz évvel a nagy világégés után végre hazajutott. Miután a sokadalom szétszéledt, Bálint első útja a temetőbe vezetett az édesanyja sír­emlékéhez. Ezután a nem messze található háborús emléktáblához ballagott. Nehezen tudta elolvasni a feliratot és rajta a 13 nevet. Ahogy haladt a neveket olvasva lefelé, nemsokára feltűnt a saját neve is. Farkas Bálint. Ott állt a saját hősi síremléke előtt...

Mi az igazság? 

Megható a történet, de vajon tényleg így történt mindez? Kicsit próbáltam körüljárni a témát, és komoly kétségeim támadtak az eset valódiságát illetően. Nekem kicsit túl mesebelinek tűnik a történet is, hiszen mennyi az esélye annak, hogy pont a szülőfalujába sétál be az egykori hadifogoly? A cikk írója Révész Jenő, aki több, hasonlóan misztikus történetet írt a Reggeli Hírlap hasábjain. Az alsódobszai polgármesterrel is beszéltem az ügyben, aki azt mondta, hogy tudomása szerint nem volt Farkas nevű család a faluban az idő tájt. Nem tud semmiféle Farkas Bálintról, és a neve sem szerepel az első világháborús emléktáblán. Mivel 10-es honvéd volt Farkas Bálint Révész írása szerint, megkerestem Szopkó Róbertet, a 10-es Honvéd Hagyományőrző Egyesület vezetőjét, aki segítséget ígért, amit utólag is köszönök neki. Nos, ők sem találtak semmit róla, a honvédek között nem szerepel a Farkas Bálint név. Ugyanakkor neveket – például Ambrus Károlyét is, akinek a neve szintén nem szerepel az emléktáblán – és a települést is említi Révész Jenő. Ha minden alapot nélkülöző lenne az írás, akkor nem említené őket, sőt, Alsódobsza helyett egy kis zempléni faluként nevezné meg a helyszínt. Azonkívül az újságnál biztosan reklamáltak volna az alsódobszaiak, helyreigazítást követelve, ha valótlant állított volna a szerző.  

Kutatásom során talált rám Danyikó Zoltán – aki alsódobszai –, ő szintén találkozott ezzel az írással, és az önkormányzattól értesült az érdeklődésemről. Ő is kutatott az ügyben, de nem talált használható információt Farkas tizedesről. Szerinte annak, hogy Farkas Bálint neve feledésbe merült, több lehetséges magyarázata lehet. (Friss információ, hogy biztosan volt Farkas nevű család a faluban, Danyikó Zoltán talált rá bizonyítékot.) A református templomban elhelyezett első világháborús emléktábla nem teljes. Azok neve nem került rá, akik a tábla állításakor – 1921 után – nem voltak alsódobszai lakosok, illetve már nem élt senkijük a faluban. (Farkas Bálintnak már az édesanyja sem élt Révész írása szerint.) Ez azért történt így, mert az emléktáblát a még élő hozzátartozók támogatásával emelték. Valószínűleg a község tanácsa a temetőben állított emléket hősi halottainak, ahogy az a cikkben is szerepel. Ezen lehetett Farkas tizedes neve is. Danyikó Zoltán kutatásai szerint a falu keleti részén található egy Hős-kert elnevezésű, mára jórészt beépített terület. Ezzel a dűlőnévvel az első világháború előtt nem találkozhattunk. Azt is tudni kell, hogy Horthy Miklós kormányzó javaslatára a hősi halottak emlékére fákat ültettek, parkokat alakítottak ki országszerte, így emlékezve rájuk. Ide kerülhetett át a temetőből az első világháborús emlékmű is. Idős helybeliek szerint az ötvenes-hatvanas években faiskola működött a területen, de van, akinek egy elhanyagolt emlékmű vagy emléktábla is rémlik az emlékezetében.

Meggyőződés 

A Hős-kert beépítése után a falu közepén alakítottak ki egy Hősök ligete nevű parkos részt. A romos, régi emlékmű valószínűleg már nem kerülhetett át oda, lassan az enyészeté lett. Révész Jenő írásában az emlékművön 13 név állt, a jelenlegin 15 található. Balogh József Kossuth-díjas tanító viszont úgy tudta, 18-an nem tértek vissza a háborúból a falu lakosai közül. Danyikó Zoltán szerint az ember feledékeny. A második világháborús emlékművet is kicserélték, erre is kevesen emlékeznek, pedig nem is olyan régen, 1984 után történt. Szopkó Róbert, a 10-es Honvéd Hagyományőrző Egyesület vezetőjének gondolataival zárnám soraimat: – Az első világháború hatalmas emberveszteségekkel járt, rengeteg volt az eltűnt, a hadifogoly. A hadifoglyok ezrei nem tudtak hazatérni Magyarországra az orosz forradalmak és polgárháború miatt, ott ragadtak örökre. Hírek hiányában a családok évekig, évtizedekig hazavárták szeretteiket. Ebben a légkörben született maga a cikk is. Nem hiszem, hogy rosszindulat vezette az újságírót, csak rájátszott az adott kor közhangulatára. 

(Folytatjuk...)