Akik kiszolgálták a szovjeteket

Rákosi azt tartotta a legfontosabbnak, hogy a rend­őrség „demokratikus szellemű legyen”, vagy „a reakció ne férkőzhessen be a sorai közé”. Náluk a demokratikus szellem azt jelentette, hogy kommunista, a reakció pedig azt, hogy nemzeti – mondta az Északnak Máthé Áron. A történésszel frissen megjelent, Vörös karszalag című könyvéről beszélgettünk.

Könyvében többek között az 1944 utáni kollaboránsokkal foglalkozik. Milyen arányban voltak jelen a magyar társadalomban?

Tudni kell, hogy minden megszálló katonai hatalom majdnem minden esetben megtalálja azokat, akikkel a helyi rendfenntartást és a saját igényei kielégítését meg tudja oldani, hiszen egyik hadvezér sem szereti, ha ezzel a katonák foglalkoznak, mert nem ez a feladatuk. Tehát ezt igyekeznek mindig helyiekre bízni. Ami a magyar helyzetet illeti, van egy olyan érzésem, hogy soha nem fogjuk megtudni, hány kollaboráns volt, mert többnyire csak visszaemlékezések, feljegyzések állnak rendelkezésünkre róluk.

Miért vált valaki kollaboránssá akkoriban?

Magyarországon ez úgy nézett ki, hogy bejöttek a szovjetek, és a népi írók jellemzése szerinti „hárommillió koldus országában” rengeteg olyan ember volt, aki úgy érezte, hogy azért sikertelen, mert olyan világ volt, amilyen. Tehát erős társadalmi frusztráció volt. Sokan nyilvánvalóan lelkesedtek a változásért, mert úgy hitték, végre eljön az ő világuk. Hangsúlyozom: lehet, hogy tényleg nehezített pályán küszködtek, de nekem az

a gyanúm, hogy sok esetben személyes kudarcok álltak az indulatok mögött.

Tehát nem feltétlenül hithű kommunisták vagy szociáldemokraták voltak?

Voltak olyan települések, ahol legalább egy szocdem pártot megszerveztek, a nagyobb városokban pedig illegális kommunisták is voltak. A falvakban, kisebb városokban viszont csak annyi szűrődött le a kudarcos életű emberekben, hogy a baloldaliság azt jelenti, mostantól nekik lesz jó, amire a leninista tévtanítások persze ráerősítettek. Debrecen környékén például úgy válogatták ki az új rendőrség tagjait, hogy megnézték, az illető milyen társadalmi csoportból jött. Ha addig nem volt földje vagy szegényebb sorban élt, akkor utána könnyebb volt vele elhitetni, hogy azért szegény, mert kizsákmányolták és elnyomták.

Az elhurcolásokban segédkezők sok esetben tudták, hogy munkatáborba és ezzel sokszor a halálba küldik honfitársaikat. Ennyire fel lehetett hergelni ezeket az embereket?

Ne felejtsük el, hogy a háború végén nagyon erős németellenes érzés volt jelen a társadalomban, aminek manapság teljesen elmosódik az emlékezete. Magyarországon ez nagyon is tetten érhető volt a két háború között, és előtte is, gondoljunk a kurucokra vagy az 1848-as hagyományokra! A málenkij robot esetében a népi németeket, a svábokat kellett munkára mozgósítani, ami azt jelentette, hogy a szovjetek elhurcolták őket. Előfordult, hogy haragosokat írtak fel a listára. Diósgyőrben arra is találunk példát, hogy miután nem találtak elég németet, szovjetkollaboráns rendőrök a saját kollégáikat, munkatársaikat írták fel. De azt sem szabad elfelejteni, hogy megvolt ennek a fordítottja is, amikor a jobb érzésű helyi vezetők próbálták menteni a menthetőket.

Előfordult, hogy a listaírók megmentettek embereket?

A községi bíróknak kellett aláírniuk a listát, amelyen szerepelt, hogy kiket adtak át a szovjeteknek munkavégzésre. Volt olyan hely, ahol megtagadták az aláírást. Találunk arra is példát Kárpátalján, hogy addig itatták és traktálták a szovjeteket, hogy végül azt mondták: na jó, akkor ebből a faluból nem viszünk el senkit. Volt olyan hely, ahol próbálták csökkenteni az elhurcoltak számát, így nem vittek el, mondjuk, kétszáz embert, csak százötvenet.

Vörös karszalag a könyve címe. Kik voltak a vörös karszalagosok?

Az új rendfenntartó egységek tagjai a legtöbb esetben vörös karszalagot viseltek, mert nem volt még egyenruhájuk. Akkoriban polgárőrnek vagy rendőrnek hívták őket, néha egyébként vörösőrnek is. Ők voltak azok, akiket a szovjetek először toboroztak, de olyan is volt, hogy csak megbíztak egy városi rendőrkapitányt, és azt mondták, mostantól te leszel a polgármester vagy te leszel a rendőrkapitány, és csináld meg a rendőrséget. Később ezek az emberek fegyvert kaptak, és vörös karszalaggal jártak.

Mi volt a céljuk?

Abszolút eltérő motivációik voltak. Nem is nekik volt közös céljuk, hanem a kommunista pártnak, amely már a kezdetek kezdetén próbálta az irányítása alá vonni a rendőrséget. Erre a legjobb példa az, hogy Budapesten Péter Gábor megalapította a politikai rendészeti osztályt, amire nem az ideiglenes kormánytól, hanem a Magyar Kommunista Párttól kapott megbízást. Ezt követően pedig küzdelmet folytatott, hogy elismertethesse a tevékenységét, és sikerrel is járt.

Az átöltözés jelensége itt is működött?

Kétségtelen, hogy felbukkantak korábbi nyilasok, és igyekeztek a zavaros időket kihasználni, de nem lehet megállapítani, hogy ez milyen mértékű volt. Az általam végigböngészett visszaemlékezések, levéltári dokumentumok szerint ez inkább egy feltűnő kisebbség volt. Van egy mondás – persze nem teljesen fedi a lényeget, de azért jó történeti hangulatfestő –, úgy mondták: nyilasból kommunistának azért volt könnyű átlépni, mert ott csak különbözeti vizsgát kellett tenni. Egy másik korabeli mondás szerint az egyik kommunista azt mondja valakinek: tudja, nekünk nem azzal van bajunk, aki nyilasból lett kommunista, nekünk azzal van bajunk, aki nem volt nyilas, és most sem kommunista. Ez nagy vonalakban visszaadja a lényeget.

Kinek ajánlja a könyvét?

Mindenkinek, aki a saját szűkebb pátriája régebbi múltjáról kíván egy-egy pillanatképet megnézni, megvizsgálni. A könyvben az egész ország területéről vannak visszaemlékezések, dokumentumok, mindenki találhat benne olyat, amely a saját régiójára vonatkozik. Fontos megértenünk, hogy a nagyszüleink, dédszüleink mekkora áldozatokat hoztak, és hogy a zaklatások vagy a terror közepette milyen keményen helytálltak egy vesztes világháború után is, hiszen mégiscsak újjáépítették ezt az országot.

(A borítóképen: Máthé Áron: soha nem fogjuk megtudni, hány kollaboráns volt)