„Próbáltam szlengként használni a balettet”

Stanley Kubrick 1971-es, a forgalmazásból a rendező által visszavont kultikus filmje és az ennek alapjául szolgáló Gépnarancs című Anthony Burgess-regény táncszínházi feldolgozására vállalkozott a Miskolci Balett. A próbákat a világjárvány miatt félbe kellett szakítaniuk, az április 21-re tervezett bemutató – egyelőre – elmaradt.

A koreográfust, Dragos Dánielt kérdeztem.

Nem ismert más táncszínházi feldolgozása ennek a történetnek. Mondhatni úttörő vállalkozásnak a kísérlet, hogy a Miskolci Balett a színrevitel mellett döntött. Honnan az ötlet?

Amikor Miskolcra kerültem, sokat beszélgettünk filmekről Kozma Attilával, a Miskolci Balett alapító vezetőjével. Innen emlékezett rá, hogy mennyire kedvelem Stanley Kubrick Mechanikus narancsát. Amikor felvetette, hogy megcsinálhatnám táncszínházi előadásban ezt a történetet, meglepett az ajánlata – nem számítottam rá. Szeretem a film látványvilágát, ahogyan hagyja érvényesülni a képeket, nem aprózza szét a vágásokkal. Tetszik az a nyelvezet is, amellyel Anthony Burgess megteremti a regény hangulatát. A koreográfiám mind ezt, mind a filmet használja. Van, amiben inkább a regénybeli megoldás áll közelebb hozzám. Például, hogy a főhőse, Alex képes-e megváltozni.

Visszaadható a vadság, ami általában meghatározza a Gépnarancshoz/Mechanikus narancshoz fűződő befogadói viszonyt?

Azzal az elszánással kezdtem dolgozni, hogy nem szeretnék finomkodni. Ahhoz, hogy a nézők megértsék, át tudják érezni, szükség van a – nem igazi erőszak alkalmazásával létrehozott, de érzetében mégis – realista színpadi hatásokra.

Mi adja meg az erőszak színházi ábrázolásának az értelmét? Az erőszak természetének a megértését segíti? Vagy inkább a belátást, hogy mekkora szerepet tölt be, milyen súllyal nehezedik az életünkre?

Nagyon sok és sokféle formát öltő erőszak van jelen a társadalomban. Az ehhez való viszonyunkra jellemző, hogy nem veszünk róla tudomást, és még csak nem is érdekel, amíg nem velünk történik, amíg nem vonódunk bele. Ezzel az előadással jó lehetőséget kaptunk rá, hogy erre is rámutassunk. Azt gondolom erről, hogy a realista ábrázolás nem öncélú. Ahhoz is szükség van rá, hogy a nézők bele tudják képzelni magukat a színpadon megtörténő szituációba.

Hogy velünk is előfordulhat ugyanez? Hogy személyessé válhat?

Ne legyen így, de bármikor összefuthatunk az utcán rosszra kész és képes társaságokkal.

Csak elszenvedőként lehet részese valaki az erőszaknak?

Nyilván nem – bárki kerülhet rossz társaságba, az akaratnak nem is mindig egyértelmű benne a szerepe. Esetünkben a regény és a film is egyértelmű: ez a fiatal, tizenéves korosztályra vonatkozik. A könyv záró fejezetében Alexben felmerül, másik életet szeretne, felnőtté válik a gondolkodása.

Van remény.

Van. Még nem döntöttem el, hogy szeretném-e ezt megmutatni az előadásban vagy nyitva hagyom, döntse el a közönség.

Ha leválasztható az alkotói gondolkodásról a személyes tapasztalat: milyen érzéseket vált ki önből az erőszak látványa?

Nagyon nem szeretem. Megváltozik az ember teste, felmegy a vérében az adrenalin szintje. Mérlegel, próbálja megkeresni a megoldást, ami abban a helyzetben a legjobb lehet. Közbeszóljon? Ne szóljon? Tegyen úgy, mintha észre sem venné? Sok helyzetben lehet látni ezt a félreismerhetetlen hezitálást, és ehhez nem is kell feltétlenül erőszakos cselekmény. Valaki összeesik az utcán. Segítesz? Nem segítesz? Nem fordulok el, mindig megpróbáltam segíteni a magam módján.

Hogyan fogalmazható át a tánc nyelvére ez a történet?

Többfajta mozgásformán gondolkodtam. Próbáltam szlengként használni a balettet, de nem működött, és nem is tetszett. A nehezen kezelhető megoldások sorába tartozik Alex belül megélt fejlődési folyamatának elmesélése – itt nem is feltétlenül csak táncos elemek jöhetnek szóba. Nagyon bonyolult érzéseket, tulajdonságokat nehéz csak a mozgásokkal kifejteni, de használhatunk gesztusokat.

Tud-e és akar-e közérthető táncnyelvi megoldásokat alkalmazni, ahogyan például a kortárs táncszínház a breakhez nyúl? Vagy nem ül fel a divatoknak?

Mindenkinek megvan a saját, egyedi stílusa. Valahonnan hozta, valahogyan kialakult. A kortárs mozdulatokban, amelyeket én használok, szintén vannak breakes, parkouros – extrém sportos – elemek, amik egy előadás egészére jellemző táncnyelvvé összeállva hozzáalakulnak a többi mozdulathoz. Szerintem jó ez a több felől építkezés, színesíti a mozgások palettáját, és fenntartja a néző figyelmét. Olyasmit lát, amit – így egyben – addig nem.

A Gépnarancs ideje nem konkrét. Az önök előadása egyértelművé teszi, hogy mikor játszódik?

Nem szerettük volna pontos időbeli korlátok közé szorítani a történetet. Pont azért, mert például az erőszak is valamilyen szinten időtlen: más korban is és most is megtörténik.

(A borítóképen: Dragos Dániel)