Egy életre szóló közösség

A borsodi születésű Kovács Bélát kollégái beszélték rá az ózdi műszergyárban, hogy jelentkezzen az akkor még fiatal Miskolci Egyetemre. Később mérnöktanárként a salgótarjáni Gépipari Technikumban sok diák életének volt meghatározó alakja, és az ipar megyei szintű szervezésében is részt vett. Idén nyáron vasoklevelét vehette át a szeretett alma materben.

– Ózdról származom, és miután elvégeztem a polgári iskolát, a gyárba kerültem, ahol a kazánkovácsműhelyben dolgoztam. A Miskolci Egyetemen akkor indult be nappali tagozaton a gépészmérnöki képzés, ahová a kollégáim unszolására jelentkeztem, de mások is érkeztek akkor üzemi munkás háttérrel a felsőoktatásba. Később a mérnöktanári specializációt is elvégeztem, és az élet igazolta, hogy értékes tudásra tettem szert – mondta Kovács Béla.

Emlékeiben él

A mérnöki és a pedagógusi hivatás összekapcsolódott életútjában.

– Diplomásként a gyárból áthívtak a salgótarjáni Gépipari Technikumba, ahová akkor éppen oktatókat kerestek. Műszaki rajzot, gépszerkezettant és gépgyártás-technológiát tanítottam, majd igazgatóhelyettessé léptettek elő. A volt tanítványaim máig megismernek, és amikor találkozunk, mindig szívesen elbeszélgetünk. Jó hallani, hogy hová jutottak, az egyik diákom később kollégám is lett. Az oktatással párhuzamosan a megyei tanács ipari osztályán is dolgoztam, ahol vállalatok patronálásában, létrehozásában vettem részt Balassagyarmaton és Salgótarjánban. Különböző szakmai tanfolyamok szervezése tartozott még a feladataim közé. Nógrád megye mostanra második otthonommá vált. Egész megyeszerte akadnak ismerősök, akik szívesen idézik föl az együtt töltött időket. Jó tudni, hogy valaha aktívabbak voltunk, de mostanra csak a régi emlékek maradtak – osztotta meg mérnöktanár.

Segítik egymást

A díszoklevél-átadó ünnepség előtt az ötvenéves évfordulóján találkozott az évfolyam.

– Több volt egyetemi évfolyamtársammal tartottam lazán a kapcsolatot. A Miskolci Egyetem egykori hallgatóiban kialakult az a nézet, hogy bárhová is vessen minket a sors, összefogással tudunk csak előbbre jutni. Amikor valamit el kellett intézni vagy szervezni, akkor mindig ráakadtam egy-egy volt kollégára vagy tanulótársra, akik szívesen segítettek. A régi társaságból már sokan elmentek, de máig jóleső érzés visszatérni az alma materbe, diákéveink színhelyére. Egy-egy ilyen találkozó alkalmával felelevenítjük a régi eseményeket, elbeszélgetünk és végiggondoljuk, merre jártunk együtt.

Egy bizonyos életkor után már minden, amit megélünk ajándék, így az, hogy most vasoklevelet kaptam, különösen. Ha végigtekintem az életemet és a munkahelyeimet, akkor büszke lehetek arra, amit elértem, alkottam. A szakmám gyakorlati részéből mostanra kiestem, nyugdíjas éveimet élem. Szívesen dolgozom a ház körül a kertben, amíg bírom egészségileg. A fiaim szintén gépipari technikumban végeztek, bár aztán más irányba mentek tovább. A lányom iparművész lett, és három fiú-, egy kicsi és egy nagy lányunokám van, akikkel jó a kapcsolatom – mesélte Kovács Béla.