Helyi közélet

2019.02.02. 13:06

És én pont ennél a történetnél éreztem azt, hogy szeretném megírni

Miskolc - Nyolcszáz év megkapó küzdelme az elemekkel. Plusz egy család története. Interjú: Mikó Csaba drámaíróval, az Agave című színmű szerzőjével.

Miskolc - Nyolcszáz év megkapó küzdelme az elemekkel. Plusz egy család története. Interjú: Mikó Csaba drámaíróval, az Agave című színmű szerzőjével.

Ez nem az a színmű – mondja, amikor új drámája bemutatójának általam ismert előzményeit mesélem neki: hat éve, az új vezetéssel ide szerződött fiatal művészek átgyalogoltak fél Magyarországon, hogy egykori vándorszínészekhez hasonlóan érkezzenek a városba. Úti élményeikből Mi és Miskolc címmel Deres Péter írt, Szőcs Artur rendezett beköszönő előadást. A megérkezés történetét nem követte másik, hasonló szellemben fogant, a megtelepedett társulat városhoz való viszonyát ábrázoló munka. Az évente visszatérő kérdésemre – lesz-e valaha is ilyen – Béres Attila igazgató tavaly örömmel újságolta: elérkezett az idő, és Miskolcról szóló dráma megírására kérte fel Mikó Csabát, számos izgalmas színpadi mű szerzőjét.

Az Agave tehát nem a Mi és Miskolc folytatásaként ígér mesélni a sokat megélt városról. A címe sem véletlen: költői képként jelenik meg benne a Mi Városunk Botanikai Csodája.

Nagy munka volt?

Ha valami fontos lesz, amikor dolgozom, az bármikor nagyon jó. Sokáig tart a rákészülés, hogy a magaménak érezzek valamit. Ismerkedtem a környékkel, sokat olvastam ennek kapcsán. Nagyon fontossá is vált ebből adódóan. Szívüggyé.

Mitől lett fontos?

Írok egy történelmi regényt. 1847 augusztusában játszódik, sok helyszínen, Szolnokon, Pesten, Péterváradon. Sokat foglalkozom ezért helytörténettel. Miskolc mindenképpen jóval színesebb. A történelme nem simult ki. Nagyon izgalmas. Egyszerre mesei, nagyon drámai és hősies.

Mi volt az első, amit el kellett dönteni, amikor ezzel a helyre szabott történettel kezdett foglalkozni?

Az a jó, amiről az ember azt érzi, ebben ő is benne van. Ez inkább: keresés. Elkezdek foglalkozni valamivel. Most Miskolccal. Eljöttem ide. Lett egy élményem a városról, ami természetesen soha nem lehet olyan teljes, mint azé, aki itt született, itt él. Éppen ezért az enyém olyan Miskolc-történet, amit egy olyan nem miskolci mesél Miskolcról, akinek fontossá vált ez a város. Nincsenek „kellek”. Inkább lehetőségek vannak. Olyan ez, mint egy hatalmas erdő, ahol sokfelé lehet elindulni. De van egy pillanat, amikor az embernek döntenie kell. És én pont ennél a történetnél éreztem azt, hogy szeretném megírni.

Az ön Miskolc-története: mítosz. Az igazi életünk nem elég drámai hozzá, hogy abból szülessen színmű?

Mindenkinek van saját várostörténete. Sem íróként, sem nézőként nem gondolhatom azt, hogy egyezek bárkivel, és nem gondolom, hogy egyezne velem bárki. Én azt a történetet mesélem el, ami nekem fontos volt, és amelyben éreztem a drámai erőt. Számomra a miskolci történelem legdrámaibbnak tűnő közelmúltbeli pillanata a gyár bezárása volt. Rengeteg élet változott meg utána. Abból indultam ki, hogy mi van azokkal, akik akkor, egy születő új világ küszöbén kényszerű döntéseket hoztak. Annál drámaibb helyzet nincs, mint amikor az ember kénytelen olyan életet kezdeni, amit egyébként nem választana saját magának. A kérdésére válaszolva: teljesen mindegy, hogy valaki miskolci vagy nem miskolci – a szabadság a legfontosabb. Vagyis: ha az ember szabadon dönthet róla, hogy mi szeretne lenni, és végig is tudja azt az elhatározását vinni, akkor valószínű, boldog lesz. Ha kompromisszumosan kezdi az életét, ez nem esélyes.

A szabadság egyébként: realitás?

Természetesen soha sem vagyunk szabadok igazán. A szabadság nagyon sokféle. A döntés és a választás szabadságára gondoltam. Mondok egy nagyon egyszerű példát: valakinek van édesapja, akivel megbeszélik: minden héten fociznak. Az apa meghal. A fiú, aki elhatározta, hogy nagy focista lesz, mégsem lesz az, és egész életében arra gondol majd: „bezzeg, ha az apám élne, akkor én most nagyszerű focista lennék”. De valószínűleg nem azzal lesz a problémája, hogy nem lett focista, hanem azzal, hogy az apja meghalt. Az ember elkezd ezen gondolkodni, és belelátja ezt a problémát a miskolci történetbe. Mítosznak pedig azért neveztem, mert nem gondolom, hogy kis reálban, napi valóságban meg tudnám fogalmazni egy miskolci ember életét. Azért nem, mert nem vagyok miskolci.

Tényleg ennyire számít, hogy drámaíróként mennyire kötődik ahhoz a helyhez, amelyikről ír?

Olyan történetet tudtam írni, amennyire rálátok a városra. Alapvetően emberi történetet akartam, ami bárhol játszódhat, de Miskolc a megnevezett helyszíne. Ilyen értelemben nem volt különösebben félelmem attól, hogy ez most miskolci lesz, vagy gödöllői. Az volt a fontos, hogy emberi történetté váljon. Mítosz pedig azért lett, mert nagyon megtetszett az Avas-hegy legendája. Megkapó volt, ahogy itt nyolcszáz éve küzdenek az elemekkel, a várossá válással, a városnak maradással. A maradás vagy az elvándorlás gondjaival.

Azért is kérdeztem a szabadság valóságára, mert a gyár bezárása esetében hatalmasabb volt a társadalmi kényszer, mint ami ellen az ember eredményesen léphetne fel. Szóval: valódi lehetőségünk-e az életünket olyannak megélnünk, mint amilyennek szeretnénk?

Nagyon sokféleképpen lehet vizsgálni ezt a problémát. Én a darab mentén vizsgálom. Amit írtam, családtörténet: mi történik velük. Ilyen értelemben ez a helyzet: metafora. Miskolcon 1990 környékén drámai esemény történt, ez erős alapot adott, hogy sorsfordító pillanatként tekintsünk rá. Az érdekelt nagyon, hogy ez az általam kitalált család vajon mihez kezdett magával az elmúlt húsz-egynéhány évben. Szándékom szerint erről szól a darab. A címe azért Agave, mert azt gondoltam – szintén mint metaforát –, hogy valóban nagyon sokféle a szabadság. El lehet menni, és lehet látni a világban a napról napra nyíló agávékat. Vagy lehet maradni, és lehet várni rá negyven évet, hogy egyszer csak kinyíljon. Mind a kettő: költészet. Várakozás egy adott pillanatra, a hit valamiben. Vagy felfedezni a világot és megtalálni benne önmagunkat. Mind a kettő: szép. És hogy mi az igazság? Azt nem tudom.

Az egyik esetben történik az emberrel valami, a másik esetben, meglehet, semmi sem történik vele.

A várakozásnak mindig kell oka legyen. Hinni lehet valakiben is. Ebben a történetben a fiú megtalálja a lányt, és tud benne hinni. Érdekel, hogy majd hogyan értik ezt a történetet. Most bennem is felvetődik a kérdés, vajon érthető-e családtörténetként egy miskolci számára, aki esetleg saját magát keresi majd benne.

Elegendő indíték-e a szerelem választása ahhoz, hogy az ember lemondjon mindarról a lehetőségről, ami az emberi lényegéhez tartozna?

Nem tudom, van-e általánosan létező emberi lényeg. Ez valószínű korosztályonként változik. A húszéves mást gondol az élete értelmének, mint a harmincas. Ebben a darabban hat figura szerepel, és mindnek más az élete értelme pillanatnyilag. Ebben a karaktersorban mindenkinek más az igénye. Valamiféle társadalmi hangokká válnak. Különböző érdekek mentén fogalmazzák meg a saját szabadságigényüket. A fiú számára lehet, a szerelem az első. De lehet, hogy nem. Az ő korában számomra az volt a legfontosabb.

Ha az Agave szereplői típusok, őket figyelve tekinthetnénk magasabb horizont felé?

A mikrokörnyezetünk óhatatlanul része nagyobb egészeknek is. De mindig úgy gondolok az emberre, mint aki azért elsősorban önmagára és a környezetére figyel. És abban a pillanatban lép cselekvő üzemmódba, amikor ezeket érzi sérülni.

Lát-e más sorsot is ezeknek az embereknek? A drámaírás mint metódus megköveteli-e, vagy legalább megengedi-e az ön számára, hogy a rossz döntéseik mellé odaképzelje a jó sorsot is, amihez képest az a dráma, ahogyan élnek?

Erre azért nem tudok felelni, mert én ezt a történetet így látom. Minden szereplőnek megvan az útja a szövegben, és azt az utat be is járják. Érkezik a fiú és borul a rendszer. Elkezdenek rákérdezni arra, hogy jól csinálták-e, amit eddig csináltak. Megértenek dolgokat, hogy valamit nem úgy kellett volna, és ehhez képest indul majd az új életük. Ami már egy következő történet. Lehetne őket tovább követni, mi lesz velük. Remélem, ezt visszük magunkkal, és végiggondoljuk. Mert alighanem minden embernek, aki gondolkodik dolgokon, az lenne a legfontosabb, hogy a saját életét vegye szemügyre: hogyan él. És ahogy él, az jó-e. És adja az ég, hogy az jó legyen.

Az Agave hatott a saját szerzőjére? Megvolt ez az önvizsgálat?

Feltétlenül. Rengeteg adaptációt írtam az utóbbi időben. És most újra regényt írok. Ha lehet ezt változásnak tekinteni, az Agave megírása fordulópont volt az életemben.


Mikó Csaba: Agave

Miskolci mítosz szünet nélkül

Bemutató: Miskolci Nemzeti Színház, Játékszín, 2019. február 2. 19 óra

Anya – sárkány, a miskolci látó: Nádasy Erika

Anna – Miskolc, a megmentendő város: Mészöly Anna

Márk – Kalandor és/vagy „A tiszta szívű ifjú”: Bodoky Márk

Nagyapa – Az utolsó Sárkányőrző, egykori kohásztechnikus: Keresztes Sándor

Adri – Pótsárkány, a Nők Centruma piárosa: Rusznák Adrienn

Sanyi – Az Akadályok Ura, a Spartan Beastre készül: Farkas Sándor

Tévések – Hadházy Ildikó, Márton B. András

Díszletervező: Horesnyi Balázs

Jelmeztervező: Pilinyi Márta

Dramaturg: Ari-Nagy Barbara

Zene: Márkos Albert

Súgó: Márton B. András

Ügyelő-rendezőasszisztens: Hadházy Ildikó

Rendező: Béres Attila


Virágban a Miskolci Agavé

Élénk sárga virágözön fogadja a Szeles utcai virágnagyker udvarán az arra járókat. Igazi botanikai ritkaságként teljes pompájában virágzik a Miskolci Agávé. A növény negyven év után „fordult termőre”. Egy budapesti család csak a virágzást megcsodálni érkezett Miskolcra. (Borsod Online, 2017. augusztus 8.)


[related-post post_id="4129513"]

[related-post post_id="4128286"]

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában