„Nekünk a zene ad lehetőséget arra, hogy igazoljuk: emberek vagyunk”

Miskolc - A közönség szeretete a legfontosabb az 1988-ban alapított zenekar számára. Interjú: Csík János Kossuth-díjas zenésszel, a Csík zenekar alapító tagjával, prímásával.

Nem túlzás: szombat este mindenki Csík Jánosra és zenekarára várt a Borsodi Fonón. Vele beszélgettünk a koncert előtt a Diósgyőri várban.

A modern világban is réginek, de igaznak lehet lenni.” Csík János

Mit jelent a Csík zenekar számára a Borsodi Fonó?

Csík János: Nagyon sok kedves emlékünk van Diósgyőr, a vár, az itteni mulatságok kapcsán, hiszen nemcsak a Borsodi Fonó, hanem anno a Kaláka Fesztivál is fontos része volt a nyári programjainknak. Úgyhogy mindig öröm az, ha meghívnak, ha megint jöhetünk. Most is, amikor jöttem errefelé, már az utcán többen is megszólítottak: „Jó lesz a buli?” Biztattak.

Vendégfellépők is vannak. Mit lehet tudni róluk?

Csík János: Ez egy jó történet! Nagyon örülök annak, hogy a Fölszállott a páva televíziós népzenei vetélkedőműsornak nagyon sok fiatal gyerek volt részese, akik bebizonyíthatták, hogy ügyesek és hogy él még ez a történet a kultúránkban. Ennek a győztesei, a Sarjúbanda azon zenészek, akik eljöttek. Ők mindig megdöbbentik az embert, engem is azzal, hogy nagyon ügyesek. A nézők egy csodának lesznek tanúi. Ez fontos pillanat lesz a Borsodi Fonó történetében, de persze megszólalnak új összeállításaink is és a régiekből is játsszunk majd.

A magyar folkzenével, népzenével összeforrott a nevük. Miként látja az elmúlt közel három évtizedet, amióta a zenekar létezik? Mi változott és merre?

Csík János: Ez érdekes folyamat volt, mert fent és lent is volt, mint egy szinuszgörbe. Voltak különböző pozitív és negatív tendenciái, de az a legjobb, hogy él. Hogy a mai napig is él! Voltak a ’70-es években a borzasztó lelkes és izgalmakkal teli történelmi nehezebb pillanatok, amiben érdekes volt felfedezni valamit a kultúránkban, amit még addig nem tudott senki. Aztán egy kicsit csendesebb volt a műfaj, ám azzal, hogy elindultak a művészeti iskolák, új generációk nőttek fel. Nemcsak néptáncot, drámát, képző- és színművészetet tanítottak és tanítanak ezekben az iskolákban, hanem akár hangszeres népzenét is. Ezzel felnőtt egy olyan generáció, amelyik igényesebb a kultúrára. Másképpen fognak meg egy ételt, egy ruhát, egy könyvet. Most pedig, hogy az utóbbi 10-15 évben, ebben a felgyorsult technológiai evolúciónak kellős közepette is érdekes tud lenni az ember lelkének, szívének az értéke, a zenéje, a gondolata. A régi falusi embereknek a gondolatai, dalai. Azt hiszem, hogy a mai zenei világ lüktetésébe átültetjük a régi igazi, szép dallamokat, azt mindig igényesen, jól tesszük. Mindezek nélkül nem lennénk, hiszen magyarul van. Az igazi érzéseinkről a legőszintébben beszélnek. Most ezeket a pillanatokat éli ez a népzene és az, amit mi csinálunk: a modern világban is réginek, de igaznak lehet lenni.

A zenekar – talán nem túlzás – mindent elért. Milyen céljaik vannak még?

Csík János: Köszönjük! Valóban így van: szinte minden elismerést megkapott a zenekar. A legfontosabb a közönség elismerése, de ugye ebből épül a szakma elismerése is. A közönség szeretete a legfontosabb, de azt megtartani a legnehezebb.

Nagyon-nagyon sok helyen fellépnek. De mindegy-e, hogy kell színpadra állni?

Csík János: Nem teljesen mindegy. Egy ilyen vár vagy a régi romos azért sajátságos, nosztalgikus tud lenni. Most kiderül, hogy Diósgyőr régi varázsa működik-e. A helyszíneket a szervezőknek kell nagyon jól látni, érteni, mert nem mindegy, hogy mit hova teszünk és hogyan. Néha egy apró konyhába is marha jó bulit tud csinálni az ember, de egy nagy, technikailag szuper teremben is lehet amolyan „nem az igazi hangulat”. Persze az sem mindegy, hogy mikor kell színpadra lépni.

Utalt a technológiára. Ennek kapcsán van feladatuk?

Csík János: Ez nehéz dolog. Idősebb generáció tagjaként meg kell tudni érteni, hogy mit jelenthet a tízen-, huszonéveseknek az a fajta szocializáció, amit ma abban kell, hogy megéljenek. Hogy miben találják meg a boldogságukat, a számukra érdekes dolgokat. Ilyenkor nagyon nehéz, hogy az a fajta kultúrérték, amit mi képviselünk, az nem a mostani világba szocializálódott emberek élete. Hiszek abban, hogy saját nyelvünk alapján tudjuk őket megszólítani. 150 éve is azok voltak, és 150 év múlva is szerelmesek lesznek. És dühösek és boldogok. Bánatosak, ha meghal valaki. Azaz emberek maradnak. A borzasztó technikai evolúció ellenére is az emberi értékeket kell megérinteni. Nekünk a zene ad lehetőséget arra, hogy igazoljuk: emberek vagyunk, éljünk úgy.

- Juhász-Léhi István -

Borsodi Fonó - Akárhogy is fáj, a Csík a király

Hétfőn ért véget a szombaton kezdődött XXI. Borsodi Fonó a Diósgyőri Várban.