„Nem félek. És nem számolom az órákat”

Miskolc - Minden táncos rendelkezik saját védjegyekkel. Van a tudás, és van az egyéniség. Interjú: Bolla Dániel táncművésszel, a Miskolci Nemzeti Színház társulatának új tagjával.

„Most azt tudom, hogy jó helyen vagyok. Jól érzem itt magam.” Bolla Dániellel, a Miskolci Balett társulatának új tagjával beszélgettünk.

Akinek bizalmat adok, elvárom tőle, legyen ő is őszinte velem." Bolla Dániel

A Sopron Balettől szerződött át. Miért?

Bolla Dániel: Két évig voltam ott. A kedvesem a Miskolci Balettnél dolgozik. Egy évig vállaltuk a távkapcsolatot. Jöttem mindig hozzá látogatóba. Láttam az itteni előadásokat. És elkezdtem gondolkodni, mi lenne, ha ide szerződnék. A magánéleti ok mellett az is szempont lett, hogy tetszett, amit a Miskolci Balett csinál. Tetszett, hogy tudtam: ha jövök, Kozma Attila, a Miskolci Balett vezetője mellett más koreográfusokkal is dolgozhatom. Voltam próbatáncon is, de még mindig nem dőlt el semmi. Áprilisban aztán felhívott Attila, lenne lehetőségem az operafesztiváli előadásukban táncolni. Azt hiszem, akkor döntöttem el, hogy ide szerződök.

Ez a váltás minőségi változás az ön pályáján?

Bolla Dániel: Mindenképpen. A Sopron Balett más stílust képvisel. Az ottani balett­előadásokban mindig Demcsák Ottóval dolgoztam. De nagyon fontos, hogy minél több alkotóval találkozzunk, mert így több helyről szerezzük a tapasztalatokat. A Miskolci Balett azért is színesebb, mert más-más koreográfusokkal is dolgozunk. Itt az egyéniségekre alapoznak.

Milyen tapasztalatra gondol?

Bolla Dániel: Mindenki elvégez valamilyen iskolát – ez az alap. Én a Magyar Táncművészeti Főiskolán végeztem. Ez az iskola nagyon erősen a klasszikusbalett-alapok átadására épít. Általában az szokott történni, hogy mindenki magának dönti el: milyen irányba szeretne haladni. Én anno a klasszikus balettnél akartam maradni. De úgy alakult, hogy nem vettek fel az Operaházba. Kikerültem Amerikába, dolgoztam Németországban, aztán Szeged, majd Sopron következett. A modernebb táncstílus felé fordultam. Demcsák Ottótól rengeteget tanultam. Ha ő nincs, nem lennének meg a modern alapjaim. Az is az idejövetelem mellett szólt, hogy láttam: itt tovább tudom szélesíteni a látókörömet a tánc terén. A más koreográfustól más mozdulatokat kaptam a testembe. Furcsa is volt először, ez a másik mozdulatvilág. Aztán következett az Anna Karenina. Nagy sikere van. Velekei Lászlótól megint rengeteget tanultam, a stílusa nagyon a kedvemre és a testemre való.

Honnan tudja, mi való a testére? Nem idegen a mozdulat, akkor sem, ha még soha nem csinálta úgy?

Bolla Dániel: Minden táncos tudja, mi az, amiben jól érzi magát. Maga a mozdulat először lehet idegen, de a sok gyakorlás meghozza az eredményét.

Mint amikor nemcsak elfogadjuk valakinek a gondolatát, hanem úgy leszünk vele: akár mi is kitalálhattuk volna?

Bolla Dániel: Igen. Valahogy így.

Nem veszhet el a tanulásban a saját egyénisége?

Bolla Dániel: Ez nem így van. Minden táncos rendelkezik saját védjegyekkel. Az egyéniségét nem írja felül a folyamatos tapasztalatszerzés.

De nemcsak a mozgásról beszélünk, hanem a mozgó lényről, akinek saját gondolatai, érzései vannak, önálló személyiséggel és habitussal rendelkezik. Soha nem jön el a pillanat, amikor megkérdezheti magától: ez még én vagyok egyáltalán?

Bolla Dániel: Szeretem az új dolgokat. Szeretem azt, hogy többféle táncstílust megismerhetek. Attól, hogy ilyen sokfélét tanultam és tanulok, több leszek táncművészként is, bárhová sodor is az élet.

Akkor mondhatjuk: az ön személyiségének alapvető vonása a kíváncsisága és a nyitottsága?

Bolla Dániel: Alapvetően igaz rám a nyitottság. Barátságos is vagyok – mielőtt ide kerültem, mondta is a párom: biztos benne, hogy jól érzem majd magam itt. Számomra nem probléma egy új társaságba beilleszkedni.

Miért nem?

Bolla Dániel: Szeretem az embereket. Igaz, elég nehezen tudok valakiben igazán megbízni, de mindenkinek megadom az alapvető bizalmat. Vagy él vele, vagy nem. Őszinte vagyok. Nem szeretek sumákolni. Nagyon nem. Akinek bizalmat adok, elvárom tőle, legyen ő is őszinte velem szemben.

A nyíltság és őszinteség előny vagy hátrány ezen a pályán?

Bolla Dániel: Ez jó kérdés. Nem tudom, hogy előny. Nem tudom, hogy hátrány. Ha a néző rám figyel, nem tud arra következtetni, hogy egyébként őszinte vagyok-e az életben. A színpadon érzelmeket játszunk el. És ebben az az érdekes, hogy hiteles vagy hiteltelen. Hogy ebből a szempontból milyen vagyok a színpadon, gyakran nem tudom. Ehhez látnom kellene magam kívülről.

Nem szokta megpróbálni így figyelni saját magát?

Bolla Dániel: A színpadon mindig azon vagyok, hogy az érzelmeket tudjam átadni az arcom játékával, a mozdulataimmal. Úgy, hogy belülről jöjjön. Attól lesz hiteles. Hidegnek érzem, ha valaki gyönyörűen és precízen eltáncol valamit, de nincs benne érzelem. Az akkor nem érdekel.

Milyen korú táncosnak számít?

Bolla Dániel: Általában azt szokták mondani: egy táncos 27 és 30 között ér a karrierje csúcsára. Én 27 vagyok. Ebben a szakmában már nem számítok annyira fiatalnak. Lassan el kell jutnom oda, hogy tudom: ki vagyok, mit akarok, hogyan lépek tovább.

És mi történik? Számolja az órákat?

Bolla Dániel: Nem félek. És nem számolom az órákat, hogy Jézusom, mi lesz velem egy év múlva. Most azt tudom, hogy jó helyen vagyok. Jól érzem itt magam. Soha nem szoktam tervezni. Ezért már sokan megszidtak: miért nem tudatosan élem az életem. Miért sodródom. De ez eddig bejött. Ajándék az Anna Kareninában Levin szerepe – új csapatba kerülve általában nem szoktak az emberek ilyen fontos szerepet kapni. Próbálom a maximumot hozni. Mindig is erre törekedtem.

Bujdos Attila

„De nem adtam fel. Belenőttem”

Miért lett táncos?

Bolla Dániel: Kisiskolás koromban sokszor vittek versenyekre – nagy volt a mozgásigényem, és élveztem is a futást, kötélre mászást. Azután a nagynéném ajánlotta anyukámnak: nem akarjuk-e megpróbálni a táncművészetit. Anyukám pedig engem kérdezett: van-e hozzá kedvem, mondtam, próbáljuk meg. Addig vagy állatorvos akartam lenni, vagy tűzoltó. Megpróbáltuk: felvettek. Föl se fogtam addig a pillanatig, mivel jár ez, amíg nem mondták, hogy bekerültem. Szombathelyi vagyok – kollégiumba kerültem. Az első év borzalmas volt az olyan anyás fiúnak, mint amilyen én vagyok. Később már haza sem akartam menni. Bár voltak a kilenc év alatt pillanatok, amikor úgy éreztem: feladom. Fél 7-kor kelni, nyolckor ott állni a balettrúd mellett, aztán az iskola, este hétkor nekiállni a házi feladatnak. De nem adtam fel. Belenőttem.

Mit csinált Amerikában és Németországban?

Bolla Dániel: Miután végeztem a táncművészetin, egy magyar balettmester segített kijutnom. Klasszikusbalett-­alapokon dolgozó társulathoz kerültem, amelyik sok modern és neoklasszikus elemet is használt. Ez végül balszerencsés történet lett: nem tudták elintézni a vízumomat, így 2009 őszén, fél év kint lét után haza kellett jönnöm. Németországba elkeseredésemben mentem. Hagyományos turnéra. Nem volt munkám, és kellett valami, amiből megélek. Minden nap más és más városban mutattuk be a Notre Dame-i toronyőrt. A táncművészeti után ez nekem technikailag nem jelentett kihívást. És ezt nem azért mondom, mint ha nagyképű lennék. A turné arra azért jó volt, hogy színpadi rutint szerezzek.