Megkésett emlékérem, soha el nem feledhető emlékek

Miskolc - „Arra emlékszem, hogy édesapámért jött egy nagy, fekete autó.”

Az emlékek még közel hatvan év után is felzaklatják. Kezdene mesélni, de elcsuklik a hangja. Hosszú percekig csak sír, nézegeti a megsárgult iratokat, újságokat és a régi, fekete-fehér fotót, amin még együtt a család: édesapja, édesanyja, húga, öccse és ő. Kicsit később látszólag megnyugszik, de azt érzem, hiába ő jelentkezett szerkesztőségünknél, hogy megossza velünk családja ’56-os történetét, már nem biztos benne, hogy szeretné elmondani. Végül megteszi, nem maga miatt, édesapjáért.

Nyolc év börtön

– Édesapám, Varga Lajos, annak a 21 miskolci vádlottnak az egyike volt, akiket elsőként ítéltek el a forradalom után – kezdi Varga Béláné, érezni, már inkább túl lenne rajta. – Azzal vádolták, hogy részese volt a miskolci lincselésnek és belerúgott az egyik áldozatba. A rendőrségi kihallgatás során, fizikai kényszer hatására, beismerő vallomást tett, de a bíróságon már tagadta és bebizonyították, alaptalanok a vádak vele szemben. Ennek ellenére édesapám nyolc év börtönt kapott, a közügyektől tíz évre eltiltották.

„Nyolcéves voltam, amikor ez történt, arra emlékszem, hogy édesapámért jött egy nagy, fekete autó. Húgom akkor volt négyéves, öcsém egy. Édesanyám, aki korábban háztartásbeliként dolgozott, hirtelen családfenntartó lett. Mivel a férjét elítélték, így ő is nehezen kapott munkát, ezért később elvált édesapámtól” – emlékszik Varga Béláné.

Próbált felejteni

Varga Lajos tárgyalása Budapesten volt, a 21 vádlottból 14-et kivégeztek. Akik börtönbe mentek, azoknak pedig válogatott kínzásokat kellett kiállniuk.

– Édesapám szabadulása után is csak visszafogottan mesélt a börtönévekről, próbálta elfelejteni azt, ami ott történt. Először Márianosztrán volt, majd Vácra vitték. Három év múlva szabadulhatott, de addigra szétesett a család. A frissen szabadult Varga Lajos pedig nehezen kapott munkát, végül segédmunkásként tudott elhelyezkedni – sorolja Varga Béláné.

– Édesapám annyira jó ember volt, senkinek nem tudott ártani, és fájó, hogy élete végéig ezzel az ítélettel kellett élnie. Fiatalon, 62 évesen halt meg, az ’56 utáni évek mind fizikailag, mind lelkileg megviselték – mondja újra elcsukló hangon a lánya.

– Édesapámat koholt vádak alapján ítélték el. Később a levéltárban is felkutattam az iratokat, és bebizonyosodott számomra, abban az időben mindegy volt, ki mit tett, ha volt egy haragosa, aki feljelentette, akkor megvádolták. Az igazi bűnösök viszont megúszták – mondja szomorúan.

– Az életben maradt emberek és családjaik a mai napig nem kaptak igazi erkölcsi kártérítést. Talán segíthetek abban, hogy ezen emberek unokái büszkék lehessenek nagyapáikra – teszi hozzá Varga Béláné. Majd büszkén mutatja azt a határozatot, amely 1990-ben kelt, és a Fővárosi Bíróság semmisnek tekintette édesapja ’57-es ítéletét. És előkerül egy emlékérem is, ezt Varga Lajos kapta 1991. október 23-án, posztumusz.

- ÉM -