2016.09.13. 18:03
Munkáskéz
<em><strong>Gyakran büszkélkedik az ország valamelyik vezetője hazánk munkanélküliségi helyzetének ugrásszerű javulásával. Az elmúlt években, a vidéket járva egészen közelről volt lehetőségem megtapasztalni eme örömteli változást a valóságban. Leginkább összeráncolt homlokú polgármesterek bosszankodását hallgattam, akik, mint mondják, nem bírnak a közmunkásaikkal.</strong></em> <strong>Hegyi Erika írása.</strong>
Gyakran büszkélkedik az ország valamelyik vezetője hazánk munkanélküliségi helyzetének ugrásszerű javulásával. Az elmúlt években, a vidéket járva egészen közelről volt lehetőségem megtapasztalni eme örömteli változást a valóságban. Leginkább összeráncolt homlokú polgármesterek bosszankodását hallgattam, akik, mint mondják, nem bírnak a közmunkásaikkal. Hegyi Erika írása.
Nem akarnak dolgozni, ha mégis úgy döntenek, hogy kikelnek az ágyból, akkor először a sarki kocsmát veszik célba, úgy támolyognak be dolgozni. Dolgozni? Jó, ha valami egyszerű munkát rájuk lehet bízni. Délben aztán hazamennek ebédelni, majd elfelejtenek visszajönni. De mit tehetnék? – kérdezik a polgármesterek. Ha megkötötték a programra a szerződést, ahhoz eszköz- és anyagköltség is jár. Ha kirúgja a használhatatlan munkásait, vissza kell fizetni a támogatást. Ezt meg hogyan tudná megtenni egy kistelepülés?
Vannak persze szorgalmas közmunkások is, akiknek viszont nem itt lenne a helyük, mert a gyárak, cégek is szívesen fogadnák őket. Ők viszont élvezik a vidék minden hátrányát. Három műszakot nem tudnak vállalni, mert a közlekedés ehhez egyáltalán nem igazodik. És egyébként meg az „igazi” munkával sem keresnének sokkal többet, mint a közmunkával. Így hát maradnak.
