Amikor lelassít a falu…

Miskolc, Bükkszentkereszt - Második utunk a Bükkben: Bükkszentlászlón és Bükkszentkereszten át Lillafüredre.

Egy igazi szép reggel. A főtéri buszpályaudvaron ide-oda sietnek az emberek, a járatukat várják, ki állva, ki ülve, sofőrök indítják be a motort. Talán még 2 éves sincs az a kislány, aki szappanos léből színes gömböket fúj, mire édesanyja megdicséri, hogy milyen ügyes. Ugyanígy tesz a padon helyet foglaló idősebb hölgy is.

Árnyjátékok

Összesen kilencen vagyunk, akik a 68-as járatra szeretnénk felszállni, amely hamarosan be is áll. Ellenőrzés, jegy, bérlet és már suhanunk is a templom előtt, a Vasgyár oldalában, át a hídon, aztán jobbra, nagyot dobnak a járművön a rozsdás sínek, a kátyúk. Itt jóval csendesebb már a forgalom, Salakbánya, Mészkőbánya sorra jönnek a megállók, de itt senki se fel, se le. Fél másodpercre egy nagy dömpert látok, amely pakolásra vár, a busz belsejében árnyjátékok, attól függően, hogy milyen fák, bokrok előtt húzunk el.

Bükkszentlászlóra érünk, jobbra a patak, balra a domb határolja. Olyan szűk az utca, mint egy sikátor, kell a technika a kormányzáshoz, aki, ami szembejön, az jobb, ha lehúzódik valahová. Végállomás, közelben talponálló, még nincs nyitva, majd kicsivel később. Elindulok a faluban, a jelet keresem, a sárga keresztet. Hopp, meg is van. Irány balra, fel a kaptatón. Olyan 35–40 százalékosnak saccolom az emelkedőt, húzós így mindjárt az elején. Egy lépésem sincs egy méter, jó, ha hatvan-hatvanöt centi. Egyre erősebben veszem a levegőt, úgy érzem, ugyanezt teszi az erdő is. Még mindig fel, ez megy negyed órája. Aztán kicsivel könnyebb a terep, az út, ahogy látom, gépek, traktorok sűrűn tapossák. Rikít a szürke és a zöld, ez a két szín dominál, mintha jönne utánam valaki. Hátrafordulok, senki. Érzéki csalódás.

Szalonna, kolbász, csoki

2011, Papa. Olvasom a bevésett dátumot és személyt a fa törzsén, majd megpillantom az aszfaltozott utat. Ahogyan rálépek, előbújik a Nap, és jól arcon találnak a sugarak. Innen már nem sok van Bükkszentkeresztig. Egy kanyarlevágás és a Bagoly-hegyen vagyok, állítja a tábla. A helységnév-jelző pedig azt, hogy (volt) Újhuta, s ugyanezt szlovákul.

Balra innen pihenő, fedett rész is van, de inkább azt az asztalt választom, amelyet a legmelegebbnek gondolok. Lehetne sütni is, nyárson szalonnát, kolbászt, de most csak csokim van, amelyből török két kockát. Kerékpáros suhan el néhány méterre mellettem, a sebesség és a szél együttesen kerekre fújja a széldzsekijét.

Bő egy óra telt el, feltápászkodok, mostantól a piros jelzés lesz az enyém, arra kell figyelnem. Elhagyom a főutcát, jobbra megyek, ahol szép és szebb porták váltják egymást, van köztük nem egy eladó is. Letekintek a völgy irányába, amerre a település nagy része terül el, lelassítok, élvezem a látványt. Vizsla ugrik fel a kerítésen túlról, engem vizslat, én őt, egyikünk sem szól, jól van ez így. Leellenőrzöm az irányt, igen, arra, előttem van az újabb piros jel, minden rendben megy.

Se izgalom, se feszültség

A sípálya fogad a drótkötéllel, és három platónyi építési törmelék, benne tégla- és malterdarabok. Teljesen testidegen. Itt megint jobbra visz a térkép, mellettem a terület egy része villanypásztorral ellátott, a jelek lovakra utalnak, amelyek közül kettő észre is vesz. Felemelik fejüket, aztán lehajtják, legelésznek tovább.

Már fél órája elhagytam a falut, ismét az erdőben vagyok, ahol újra csend ölel át. Hol a kékellő égre nézek, hol a növényzetre, hol a nyomokra, nincs izgalom, se feszültség. Kiérek egy útra, belerúgok egy apró kövecskébe, majd újra és újra, negyedszer már nem tudok, mert valahol a fűben landol. Hangyák, ezrével, cikáznak, ahányan vannak, annyi irányba sietnek, mindjárt Fehérkőlápa.

Tíz perc múlva elérem, látom a panziót, szinte senki sincs, erre utal a csendesség. Beljebb, közelebb nem lépek, helyette inkább az elő-előbukkanó madáretetőket figyelem, hátha van bennük vendég. Nincs. Innen már mindössze húsz perc Lillafüred. Az út lejtős és kacskaringós, a felénél motorfűrész zúgására leszek figyelmes. Két zöld nadrágos fiatalember aprít és pakol az ugyanilyen színű dzsip végébe. Csak erdészek lehetnek, de hogy ilyen felszereléssel közük van hozzá, az biztos.

Leértem a házak között, innen csupán 150 méter a buszmegálló. Kissé bedagadt a vádlim, és azt hiszem, hogy a bokám is meghúzódott valamelyest, amikor nem néztem a lábam elé. Nem baj, három-négy nap és rendbe jön…

- Molnár István -

Miért indítottuk el?

Bizonyos időszakonként jelentkezünk egy riporttal, kollégánk leírja, mit tapasztalt az erdőben, vagyis ezen sorozatnak elsősorban az a célja, hogy minél többen, minél jobban megismerjék a Bükköt és kedvet kapjanak ahhoz, hogy eltöltsenek néhány (vagy több) órát a természetben. Az első részben – néhány héttel ezelőtt – a Majális-parkon keresztül Ortástetőre túráztunk.

Észak felé: ott a Tátra

Borsod-Abaúj-Zemplén - Riportsorozat a Bükkben, a Bükkről: az első utunk a Majális-parkon keresztül Ortástetőre vezetett. tovább »