Jegyzet: A művészkeltető

Egy megyei első titkár látogatását kell megörökítenem a nyolcvanas években a miskolci Északterv titkárságán. Szaporán filmezek, figyelem a beszédét, igyekszem a képet és a hangot szinkronba venni. Időnként felnézek a világosítóra, intek, merre tartsa a több száz fokkal izzó lámpákat. Bár ne tenném, mintha hibáznék. Segítőm annyira igyekszik, a tüzes fény megperzseli a vendég tarkóját. Fájdalmasan felszisszen, de nem kényeskedik, elnézést kér, hogy rosszul tartotta a fejét. Reménykedem, hogy megússzuk a malőrt. Bár érzem, itt ez lesz az utolsó fellépésünk. Szántó István jegyzete.

Nos, csak most, három évtized elteltével szembesülök a látogatás kulisszatitkaival. A vendég kérni jött egy apró szívességet, miközben a házgyári építkezés fontosságáról tartott egy kimerítő szemináriumot azoknak az alkotóművészeknek, akik nem éppen panelban kamatoztatnák a tehetségüket. Az itt dolgozóknak alig tíz százaléka párttag, s lényegesen eltér a véleményük a várostervezés, építés perspektívájáról az akkori hivatalos állásponttól.

Hogy mit keresek én, ott? Egy válltáskás, Sába VHS videokamerával filmezek, császárkodom a megye legősibb tervező vállalatánál. A hajdani pesti fiókirodából kifejlődött Északtervnél a híres, nagynevű tervezők nyomában kullogok. Ott lehetek minden nagyobb alkotásnál, az alapkőletételtől az átadásig. Megtiszteltetés a híres nagynevű tervezők mellett kulizni. Komolyan érdekel, hogy a becsvágytól fűtött emberek miként rajzolják meg a betonkolosszusokat úgy, mintha csak gyurmáznának.

Gyarmati Imre barátom – aki életét ennek a vállalatnak szentelte – a szokásos szerénységével emlékezik azokra az évekre, amikor együtt dolgoztunk. Az első igazgató Paár Emil, de tudni kell, az ötvenes években elég megosztott felállásban vezetik a vállalatokat. Van, aki érti a szakmáját és mellé rendelnek egy politikailag megbízható elvtársat, aki akár két kézzel is húzhatja a tustollat. A nyolcvanas évek Északterve már nem ilyen – hemzsegnek a szakma nagy mesterei – Horváth István, aki egy negyedszázadig vezeti a céget, Ferencz István, Noll Tamás, Dézsi János, Bodonyi Csaba, Kovács Lehel, Holló Csaba, Puskás Péter és Rudolf Mihály. Bocsánat, ha valakiről megfeledkezem, nem szándékos. A művészeti elismerések, a száz tervezőre jutó Ybl-díjak száma itt a legmagasabb. Sokszorosa az országos átlagnak. Minisztériumi vállalatként a régión túl is sorra kapják a megbízásokat. Maradandót alkotnak – a miskolci sportcsarnok, a technika háza és a máig is tetszetős, az akkori posta távközlési palotája a Régiposta utcában a Centrum áruház, a Miskolci Egyetem aulája és a Széchenyi úti belváros rekonstrukciója is a nevükhöz kötődik. A MATÁV székházat végig kameráztam az alapoktól a tetőig. Ki gondolta volna, hogy az oda tervezett műszaki berendezések mára akár egy trafóházban is elférnének? Természetesen itt is alkotnak olyat, amire már nem szívesen emlékeznek, s ha tehetik, letagadnák. A politika időnként alaposan megvezeti a neves tervezők kezét.

Utazunk, jövünk, megyünk a határokon túl is az Északterv stábjával. Miskolci mérnökök tervezik az NDK-béli, meisenni porcelángyár új épületeit, Szovjetunióban is ők irányítják a bogorodcsányi építkezéseket. A KGST-n belül komoly szellemi exportőrök. Mintegy félezer fehér köpenyes mérnökember dolgozik a sokemeletes saroképületben. Az elegáns világos irodaházban már nemcsak a megdűtött rajzasztalon születnek a tervek – itt már a környező országokat megelőzve számítógéppel is dolgoznak. Statikai számításokat, belső terveket szimulálnak és nyomtatnak az okos gépeken. A nagy művészek lenézik a gépeket, ők jobban hisznek -még –az alkotó kézi munkában, a helyszíni irányításban, de az idő ellenük vagy mellettük, békés egyetértésben dolgozik.

Majd jön a rendszerváltás első fuvallata – amikor a művészek kisebb csapotokba tömörülnek, munkaközösségeket, vállalati géemkákat majd káeftéket alakítgatva felőrlik a nagyvállalatot. Az itt felhalmozott szellemi tőke nem vész el, csak kikristályosodik. Nincsenek már megaberuházások, vagy ha lennének is, ezeket a pestiek elhappolják. Az itteni önkormányzatok is leküzdik a maradék lokálpatriotizmusukat, külső tervezőkkel dolgoztatnak. Meg is lesz a következménye.

Az Északterv keltetőjében kikelt művészpalánták ma már önálló műhelyeket vezetnek a régióban. Múltjukat, gyökereiket nem tagadják –mindannyian szomorúak, ha megfordulnak a lepusztult hajdani székházban. Ott, ahol ma már nyoma sincs az alkotásnak. Bérlők tucatjai lakták le az impozáns irodaházat, ahol valaha megálmodták Miskolc összes nagy, emblematikus épületét.

- Szántó István -