A lejtőkön szinte füstöl a tenyerem

Laosz - A világutazó ezúttal felfedezi, mi a különbség Thaiföld és Laosz között.Az elmúlt hetekben Nagy Bendegúz Lóránd miskolci világutazó thaiföldi útinaplóját olvashatták. Mától a kerekes székes utazó laoszi élményeivel ismerkedhetnek olvasóink.

Laoszban vagyok

Egy nagy gázfröccs a hajónak és máris beállunk a laoszi hajórámpa mellé. Mindenki annyira siet, hogy időm sincs felfogni, hogy már Laoszban vagyok. Úgy érzem, a nagy sietségben elvették tőlem az új országba való megérkezés örömét, élményét. Mint a szűzleány, bár az még soha nem voltam, aki pusztán a kíváncsiság kedvéért odaadta magát valakinek, és nem igazán érti, hogy mi a fene is történt vele nagy hirtelen. Mindenesetre itt a homokos rész kimarad, rögtön zöldes, nyálkás betonra szállok ki, amin mindenki csúszkál, de én, a még majdnem vadonatúj Schwalbe guminak köszönhetően vígan és stabilan hajolok jobbra-balra.

Zöld, selyemkaftános zömök kis emberke szervezi meg villámgyorsan a kiszállásom, és máris tol felfelé a nyaktörő kaptatón. Ő sokkal erősebb thai barátainknál, szinte nem is fujtat.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy Laoszban valakit is sietni láttam, vagy hogy engem siettettek volna. Feleúton, balra erőteljesen kihajolva kitöltöm a bőségesen megáztatott vízumkérőlapot, amit itt személyesen egy tiszt hoz le nekem odafentről. 31 dollár az egy hónapos belépés díja. Verejtékes százdollárossal fizetek, vízumot, 69 dollárt és egy nagy pohár hideg vizet kapok vissza.

Kis zöld emberkével felevickélünk a közel vízszintes, Mekonggal párhuzamos főútra, megveregeti a vállam, még egyet tol rajtam, és bármennyire is hihetetlen ebben a pillanatban, de Laoszban vagyok.

Kíváncsian tekergetem a nyakam, de első pillantásra nem látok különbséget a két ország között. Aztán szép lassan felfedezem, hogy kisebbek és szegényesebbek a házak, sokkal több a gyermek az utcán, megjelentek a gyalogosok és a biciklisek, eltűntek a lépten-nyomon rám mosolygó thai tündérek, csirke, kakas, tehén, vízibivaly képében megjelentek a háziállatok a kertekben és az utcán.

A bolt előtt

Pénzváltót nem látok, találomra egyik bolt előtt megállok, jó napot köszönök, amire semmi reakció. Még hangosabban, erre kinéz valaki a pult mögül, de nem mozdul, pedig látja, hogy nem tudok bemenni. Nagy sokára kiimádkozom a nőt a pult mögül és a maradék 860 thai bahtomért kapok 224.000 kipet. 1 USD = 30 Baht = 7.800 laoszi kip. Gazdag vagyok.

Gondolom körülnézek egy kicsit. Rögtön feltűnik, hogy ez a hely sokkal kevésbé akadálymentes, mint Chiang Khong és mint általában Thaiföld. Alig akad olyan ház, ahova a véletlennek köszönhetően be tudnék menni. A watok, kolostorok is mind égig érő lépcsővel kezdődnek. Viccből, az egyik ilyen lépcsősor aljában az ötfejű sárkány alatt megkérdezek egy, a fogát akkurátusan piszkáló ipsét, hogy segítene-e nekem felmenni. Megdöbbenve bámul, semmit sem szól az ismételt kérdésemre sem, mire elkezdek nevetni, csak viccnek szántam. Egyedül nevetek.

Összerendezem a zsákjaimat, az akasztósat szokás szerint a szék fogantyújára akasztom, így könnyebben haladok, mert leveszi a terhet az első kerékről és nem gyűri össze a háttámlát. A hátizsákot felveszem, becsatolom a mellhevedert, a fotóstáskát az ölemben tartom, a hevedert becsatolom a nadrágszíjtartóba csatolt szív alakú karabinerbe. És elindulok érzésem szerint északnak. Öt percen belül eltűnik az utolsó turista is az utamból. Lassan kezd besötétedni, majd hat óra körül, mint amikor lekapcsolják a villanyt, hirtelen rám szakad a koromfekete éj, mert errefelé a közvilágítást még nem találták fel. Lassan haladok, az út kanyarog és hol felfelé, hol lefelé tart. A felfeléket nagy nehezen veszem, ennyi csomaggal ebben a nagy melegben csak apró, kimért, nagyon takarékos, nagypapás mozdulatokkal hajtom a széket az emelkedőn, a lejtőkön füstöl a tenyerem, mert nem merem nekiengedni, félek, hogy repedés vagy kátyú van az úton és akkor nekem annyi abban a pillanatban.

Fütyörészve haladok

Alig hagyom el Huay Xai-t, a határfalut, az erdélyiekre kísértetiesen hasonlító kilométerkő mutatja, hogy Nam Keung még 27 kilométer. A név semmit nem mond nekem, a szám annál többet. Bármi is lenne az a Nam Keung, ezzel a sebességgel legalább tíz óra az út. Nem baj, fütyörészve haladok a sötétben, időnként inkább csak sejtem, mint látom, hogy kíváncsi tekintetek merednek rám a sötétben. A kertekben szinte mindenütt tűz parázslik és ínycsiklandó, fűszeres sültillattól terhes a levegő. Nyelem a nyálam, egyéb per pillanat nincs nálam.

Hirtelen rengeteg fényt látok a következő balos kanyar után. Piac. Bemegyek körülnézni. Az emberek döbbenten merednek rám. Eléggé szegényes a piac, soványka portékát árulnak, főleg a thaiföldi, bőséges választék után. Eszem egy friss gofrit 2000 kipért, azaz körülbelül 50 forintért. Egy öregasszony süti parázs felett egy rugós nyelű, kopottas öntöttvas sütőben.

(Folytatjuk)