Nézőpont: Felsőoktatási szappanopera

Ha van klasszikus állatorvosi ló, amin minden létező lóbetegség fellelhető, akkor a magyar egészségügy mellett ez a hazai felsőoktatás. Az állatorvosi ló típusú rendszerek egyik legfőbb jellemzője, hogy senki nem elégedett vele, azaz bárki aki benne van, szidja. A mai felsőoktatásban nem lehet olyan egyetemi tanárral, hallgatóval találkozni – de ha bővítem a kört, olyan diplomásokra váró munkáltatóval – aki azt mondaná, vannak ugyan gondok, de azért az egész nem rossz úgy, ahogy van. Kiss László jegyzete.

A legjellemzőbb az egész rendszer impotenciájára, hogy miközben mindenki tudja, hogy perfekt idegennyelv tudás nélkül egy diploma hajítófát sem ér, az elmúlt több mint két évtized alatt sem sikerült elérni, hogy aki kis hazánkban kezet ráz a rektorral, a végén jól beszéljen angolul is. Pedig ez nem olyan bonyolult dolog, pont a nyelv az, amit ezerféleképpen lehet oktatni, gyakorolni és számon kérni is.

Rengeteg gond csúszik most egymásra. A pénzhiány mellett talán a legnagyobb baj, hogy amit a külvilág, a munka, a biznisz világa elvár az egyetemektől és a produkció között, amit a diplomások tudása, száma, megoszlása jelent, óriási a szakadék. Különösen azóta feszítő ez, mióta a rendszerváltás után megugrott a diplomások száma a sokszorosára, a valódi diplomás munkahelyeké meg gyorsan csökken. De őszintén szólva az a kissé szocialista tervgazdálkodás stílusú megoldás, hogy „amit az ország igényel”, azt majd leképezzük, mint betölthető helyek elosztási rendszerét az egyes szakok között, ha elegánsan fogalmazok, megvalósíthatatlan.

A mostani húzások, a frissiben bejelentett drasztikus korlátozások, a tandíj helyett részösztöndíj és egyéb szómágiás rendszerek, nem fogják orvosolni az alapvető gondokat. Egy felsőoktatási rendszer átalakítása az nem más, mint a saját jövőnk áttervezése. Erről valóban minden réteget bevonó, országos méretű vitának kellene zajlania egy döntés előtt, és főként látnunk kellene, honnan hová akarunk eljutni. Őszintén, tudja ma valaki egy átlag magyar családban, valójában mekkora pénzről beszélünk, azaz összevetve a magyar államkassza egyéb tételeivel, most akkor mibe is kerül nekünk ez az egész? Mibe kerülne az, ha egyetemista helyett mondjuk munkanélküli valaki öt éven át? És így tovább. Valahol, valamilyen boszorkánykonyhákban, zárt szobákban, az isten tudja hol, gondolnak valakik, valamit arról, milyenné kellene átalakulnia a magyar felsőoktatásnak, milyen lenne az mondjuk a 2025-ös évben, és milyenek lennének a magyar fiatalok képzettség, iskolázottság, kulturáltság tükrében szemlélve húsz év múlva. De nem tudjuk lassan húsz éve, hogy mi is lenne ez a vízió pontosan. Villámként csapkodó intézkedésekkel szembesülünk, mindig, minden örökösen módosul, változik, de nincs tiszta kép, vajon mi a fenéért is hozzuk ezeket az áldozatokat. És tényleg így kell csinálnunk, vagy lenne más út is? Hova tartunk? Hova kellene eljutnunk?

Sok kormánydöntés nem lehet közvita tárgya – mert nem lehet egy országot közfelkiáltásos alapon vezetni. De a felsőoktatás az a jövőnk. És a jövőnkhöz közünk van. Közünk lenne – de egyelőre úgy tűnik, csak szereplőként, mint egy szappanoperában, ahol nem tudni, mi lesz majd Berényi Mikivel, csak azt, hogy lesz valami?

- Kiss László -