Tévedés kizárva

Sem nevük, sem sorsuk a Prah

szereplőinek – élnek valakik,

valahol, szinte mindegy kik és hol: ez a

társadalom széle, a margó

környéke, ahová nem

szűrődnek be a világ valódi

hangjai. Egy férfi és egy nő –

a lényegi változás

lehetősége és

képessége nélkül. Az a

környék és az a helyzet az

övék, ahol és amelyben akkor sincs

esély a kitörésre, ha van rá

esély: képtelenség másik

létezési formát választani.

A képzelet is csak akörül toporog, ami

van, és nem akörül szárnyal,

ami lehetne.

Spiró György nem

törvényszerűséget modellez,

amikor hiába kínálja a sanszot a

hatszázmilliós főnyereménnyel

- csupán két emberről beszél,

akiknek későn jön az esély, nem

tudnak kikapaszkodni abból a létből,

amelybe belakták magukat -, de nem is csak az

egyedit mutatja: igen, van beszorultság, amelyet

semmi sem írhat fölül, s amely ezzel

együtt is otthonos, még az is lehet

veszteség, ha ezt az ismerősséget

kellene feladnia az embernek.

A Prah szomorú játék,

amelynek ha nem is tárgya a társadalom

vizsgálata, de olyan társadalom

előterébe helyezi a szereplőit,

amelyben hiábavaló a

küszködés, mert eredménytelen,

ellenben nagyjából

általános tapasztalat a

determináció: az igyekezet dacára

úgy élni, ahogyan adatott.
Spiró György nem nevezi

meg a szereplőit, de eleget elárul

róluk, ahogyan beszélteti őket: nem

ostoba emberek, bár nem műveltek.

Kapálóznak a megmaradásért,

ha ennek a megmaradásnak nincs is

minősége. Ismerik a

lehetőségeiket, gondolataik magukra

reflektálnak, humoruk – bár a

nő az iskolázottabb, mégis

főleg a férfié - sok helyen

inkább intellektuális, mint

ösztönös.
Fogódzók ezek az

előadáshoz, a

karakterépítéshez.
Korognai Károly a maga

rendezői pozícióját az

íróé közelében

helyezte el: nem teszi nevetségessé a

Férfit és a Nőt, nem szenvtelen

és nem is szánakozó - együtt

érez velük. Ugyanakkor konkrétabb

is, mint Spiró György: ez a Prah ma

történik, éppen, amikor

nézzük. Az előadás

kezdetén és végén az

aktuális híreket mondja a

rádió. Ez Magyarország,

tévedés kizárva. Korognai

Károly itt is továbbmegy: vidéken

vagyunk, és nem kizárólag

földrajzi értelemben. Úgynevezett

vidéki típusokat látunk:

érzéseikkel birkózó,

orrukat szívó, tétova,

beletörődő és

cselekvésükben – tanult, vagy

ellesett minták híján is –

korlátozott embereket.

Inkább a szövegből sejtjük, mint

tudjuk, hogy kell itt lennie a közelben egy

városnak, más életnek, amihez

hiába kötődnének, és ami

nem is vált igazán fontossá a

számukra: az, hogy miben vannak,

egyértelművé teszi, hogy egyben

valami mellett is vannak, és a

létezésükben ez a valami

mellettiség a hangsúlyos.

Ezt a vidék-érzést

tárgyiasítja Bozóki

Mara díszlete és jelmeze:

időomlás, generációkat

kiszolgált konyhabútorral, fali csappal,

koszos csempékkel.

Ez az elhelyezettség magyarázattal

szolgálhat arra, miért képtelen a

Férfi és a Nő a

hatszázmilliót

belépőjegyként használni

valami másik, létező világba.

A képzelőerő hiánya, a

változástól való

félelem, a biztos nem jó feladása

a bizonytalan jóért, a

Férfi és a Nő

életének összenövése is

táplálhatja az érzést,

amivel elutasítják a

lehetőséget. Ösztönös

döntés ez, és nem arra a

kérdésre adott gondolati válasz,

hogy alkalmasak-e másik életre,

együtt, vagy

külön-külön.
Korognai Károly és

Müller Júlia úgy

formálja a Férfit és a

Nőt, hogy meghatározatlanul

hagyják a kettőjük közötti

viszonyokat. Bár a Férfi a

családfenntartó, elszakíthatatlan

kötelékkel kötődik a

Nőhöz: függ tőle. Nem

kizárólag a saját

döntése ez, egymásba

csiszolódott, egymásba kopott élet

az övék. Nem szenvedéllyel

fűtött, hanem megszokásból

táplálkozó kapcsolat.
Müller Júlia

tűnődő pillantásai a semmibe

révednek, oda, ahonnan biztosan nem kaphat

választ. Korognai Károly tekintete

elevenebb, azzal küszködő, hogy

mondja-e, ami kikívánkozik.

Egyikük sem mutatja biztosnak az általa

formált alakot: bizonytalan emberek ezek,

tanácstalansággal és

riadalommal: mit kell tenniük a cselekvésre

ösztönző pillanatban. Egyiküket sem

sodorja a tettvágy lendülete, idegesek a

késztetéseik. A nemcselekvést

választják: döntés ez,

és nem a döntés

megkerülése, bár

ésszerűtlen, de természetes

reakció.

(Spiró György Prah

című komédiáját a

miskolci Játékszínben

Korognai Károly rendezte)