kohászat

2021.09.19. 11:30

A megtalált címlapfotó

Ötvenegy éves címlapfotót keresett Mariann, az édesapja szerepelt rajta. Megtalálta.

Hajdu Mariann

Fotó: Bujdos Tibor

Egy 30 körüli olvasztár profilja, amelyet hátulról megvilágít a kohó fénye, ez a Lenin Kohászati Művekben készült fotó jelent meg az Ország-Világ című hetilap címoldalán 1970 áprilisában. A felvételen Csikós Károly látható, egy, a diósgyőri kohászatról szóló cikk pedig a lap két, egymásba nyíló oldalán volt olvasható.

– Gyerekkoromból jól emlékszem arra a fotóra – mondja az Északnak Csikós Mariann: az édesapja szerepel rajta. A bent olvasható cikkben nem említik meg a nevét, csak a címlapon szerepel.

Eltűnt az oldal

– Édesapám tavaly halt meg, és ahogy pakolgattunk édesanyámmal, megtaláltuk az újságot. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a címlap fele édesapám fotójával eltűnt. Nem tudjuk, ki szakíthatta le, hová tűnhetett, nem sikerült kinyomozni. Viszont nagyon szerettem volna azt a fotót, és nem tudtam, hogyan juthatnék hozzá. Megkerestem az Észak-Keleti Átjáró Egyesületet, hátha tudnának segíteni – derül ki Mariann szavaiból. Majd hálásan említi, sikerrel járt, nemrégiben megkapta a címlap másolatát.

– A cikk keletkezésének történetéről nem sokat tudok, kisgyerek voltam még – meséli Mariann. – Anyukám azt mondja, az üzemben járt az újságíró, csak a fotók készítésekor kérték meg édesapát, hadd fotózzák le. Amikor megjelent az újság, ismerősök szóltak, hogy ő szerepel a címlapon.

Maga a cikk is érdekes egyébként, Múlt és jelen a Lenin Kohászati Művekben, ez a címe. A kohászat akkori jelenét mutatja be, a fotókon ott vannak az izzó kemencék, de a jövőre is kitér, egy felvételen egy egész szobát betöltő számítógép látható. Furcsa 50 év távlatából nézni.

– Édesapám 1941-es születésű volt, 15 évesen érkezett Miskolcra Tiszainokáról, egy Szolnok melletti, kétszáz fős zsákfaluból. A 8 általánosa megvolt, munkalehetőség meg nem volt otthon, így útnak indult. 1956-ot írtak akkor. A kohóipari technikumban tanult, úgy vették fel a gyárba olvasztárnak a martinkemencéhez. 36 év után ment nyugdíjba acélgyártó főolvasztárként.

Precizitást igényelt

Csikós Károly sokat mesélt otthon a munkájáról. Mariann így jól tudja, imádta a számokat, a logarlécet, olyannyira, hogy később, amikor rá akarták venni, hogy a modernebb, számítógép vezérelte üzembe helyezzék át, nem ment bele: ragaszkodott a hagyományos eljáráshoz.

– Az 1-es kemence főolvasztára volt, műszeracélt, orvosi műszereket gyártottak, ami nagy precizitást igényelt, Olaszországba szállították ezeket – mondja Mariann. A kiskemence akkora volt, mint egy szoba, édesapja a 20 méter átmérőjű kemence mellett dolgozott, ez volt ott a legnagyobb. Voltak 40-50 méter átmérőjűek is, ezeket már nem érezte édesapja emberléptékűeknek, nem is nagyon kedvelte őket.

– Nagyon szerette a munkáját, és jól is csinálta – mondja Mariann. – Négy műszakban dolgozta végig az életét. Már az elbeszéléseiből sokat tudtam a munkájáról, aztán később, amikor én is odakerültem, láthattam is, hogy mit csinál, a látványt nem lehet szavakba önteni. Talán az a bizonyos címlapfotó adja kicsit vissza: erős és verejtékező emberek és hangzavar, óriási fény, a kemencék fénye. Csodás és felejthetetlen a csapolás, ami olyan volt, mint a tűzijáték.

Marianntól megtudjuk még, édesapja 20 éves volt, amikor megismerte későbbi feleségét, Mariann és a húga édesanyját.

– Anyukámat a 18. születésnapján elvitték a szülei ebédelni a Hámor étterembe, ott látták meg egymást, szerelem volt első látásra – jegyzi meg Mariann. Azért nem volt ilyen egyszerű a dolog, hiszen a katonaságot is ki kellett várni, mire összeházasodhattak. Mariann édesanyja egyébként nem a gyárban helyezkedett el, fényképész volt, de ő is egyetlen munkahelyen dolgozott egész életében. Először albérletben laktak, majd a Katowicén egy kisebb, később, 1978-ban pedig egy nagyobb tanácsi lakást kaptak az Avason.

Harminchat év után

– Emlékszem, félig volt kész a tízemeletes ház, de már tudtuk, melyik lesz a mi lépcsőházunk. Amikor beköltöztünk, még dolgoztak körülöttünk a daruk, épült a többi ház – emlékszik vissza Mariann, és még elmondja, az Avas III. üteme helyén még szőlők voltak, gyakran jártak oda játszani.

Csikós Károly végül nem dolgozhatta le a 40 évét a gyárban, de onnan ment nyugdíjba a 90-es évek elején. Nagyon korrektek voltak vele, mondja a lánya, a melegüzemben töltött éveket kedvezményként beszámolták, így teljes jogúan mehetett nyugdíjba az acélgyártás végnapjaiban. Még egy utolsót csapolhatott, s nem kellett többet mennie.

– Megviselte, hogy nem dolgozhatta végig az éveit. Azt mondta akkor, soha többé nem hajlandó dolgozni. Így is lett. És onnantól kezdve nem beszélt a gyárban töltött évekről – jegyzi meg Mariann. Aki szintén a kohászatban kezdte, a 80-as évek elején még GMK-zhatott (gazdasági munkaközösségként akkori munkalehetőség túlórában – a szerk.), de aztán megszületett a kisfia, és a gyes után már nem mehetett vissza a gyárba a privatizáció és a leépítések miatt. Ő már nem dolgozhatta végig az életét egy helyen, meg kellett tanulnia, hogy tudni kell váltani.

De ez már egy külön történet lehetne.

S hogy hogyan lett meg az a bizonyos címkép Csikós Károly portréjával? A történet nem túl izgalmas, árulja el Balogh Attila, az Észak-Keleti Átjáró Egyesület tagja. Az általuk kiadott tanulmánykötetetekhez, kutatásokhoz előfizetésük van egy digitális tudománytárhoz, és amikor megtudta, hogy pontosan mikor jelent meg az említett hetilap, onnantól gyerekjáték volt.

(A borítóképen: Csikós Mariann a régi újsággal, a telefonon pedig a megtalált kép digitális változatát mutatja)

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában