Képernyő: Legendák légvára

50 éves a Tenkes kapitánya. Az idő azonban, mint a közhely szokta mondani, semmit nem fogott rajta. Eke Máté ma is olyan délcegen lovagol ki a legendák végvárából, mint megálmodásának idején. Boda István írása.

Hetyke bajszán van valami rátarti legényvirtus, észjárásában mindig veszélyre éber szimattal őrködik a kisemmizettek felett. Virtigli népi hős, ahol ő megjelenik, ott zöldül a remény, kardja, esze vág, mint a borotva, a fokos se idegen tőle, s a csikós nyolcágú ostor is belekezesedik a fegyvertárába. Na, és Buga Jakab! Remek karakter, s már csak megjelenésében is. Konok segítőtárs, fortélyos, agyafúrt, az erdők-mezők vagány szabadlegénye. S mindkettőjük mentoraként ott van még Siklósi bácsi, aki csendes taktikusként segíti a virtus kivirágzását s megfontolt előrelátással jön megy a háttérben, hogy általa is bekövetkezzék a végső győzelem.

A másik oldal épp a fordítottja. A császáriak, bár beveszik Siklós várát, s megszállják a „Tenkes” környékét, jelenlétük csak tünékeny délibáb, vereségük bele van kódolva jellemük műrostjába. Az egész társaság, úgy, ahogy van, ütődött, kétbalkezes, s legfőképp a főparancsnok született antitalentum, annyit ért a hadművészethez, mint hajdú a harangöntéshez. Minden vállalkozása eleve kudarc, felsülés, s az egész bágyadt regiment hozzá méltóan csetlik-botlik a várnegyedben és azon kívül. S mégis, ebben a szedett-vedett üdvhadseregben van valami derűs együgyűség, a humor árad belőlük, mint pipacsból a nyári pirosság, s úgy élik az eleve vesztességet, hogy abban még csak szikrája se legyen a győzelem esélyének.

S van ennek a bágyadtra hangolt ellentábornak néhány remek színészi megjelenítése. Krencsey Marianne-nak alighanem egyik legjobb szerepe a „várúrnőként” jegyzett alakítás. Humora szinte túlcsordul a bájtól, s pikánsan szép arcát állandóan megfényezi az irónia, ami nemcsak kifelé, hanem befelé is ragyog. „Na, de Eckbert”, hangzik el újból és újból sopánkodó férj-feddése, s ilyenkor ügyes kis lornyona úgy biggyeszkedik az orrára, mint hajnali napfényre a fecskecsicsergés, megtetézve azokkal a kis pikáns női adottságokkal, amelyek kacéran vernek visszhangot a másik nem szívében. S Ungváry László is mindvégig vállalja öniróniája fűszerét s játssza a szándékolt tökfilkót, hogy az ellentábor diadala végképp teljes legyen.

Kurucaink éllovasai természetesen szintén remek színészek. Zente Ferenc, Szabó Gyula, Molnár Tibor mindent megtesznek a győzelem érdekében, bár történelemszemléletünk árnyékvolta, hogy utólag mindig olyan ellenfeleket kreálunk különösen a képi emlékezetben, akik könnyűszerrel választják azt a harcfilozófiát, hogy szégyen a futás, de hasznos. Egyszerűbben és gyakorlatiasabban: mi minden csatát fölényesen nyertünk, miközben háborúinkat sorra elveszítettük. Sajna!

A Tenkes kapitány végjátéka azonban inkább mese, mint valóság. Nem a realitás komorsága, inkább a képzelet tündérfénye ragyog belőle vissza. S ez időtlen, s élményében ott van az illúzió zöldje, hogy a jó győz, a rossz pedig elveszi méltó „jutalmát”. Vagyis a vereséget, ami az irrealitások üzenetében is méltó a mindenkori utókorhoz. Örsi Ferenc is nyilván ilyesmiben gondolkodott, amikor múltunk egy fejezetét efféle megvilágításba helyezte. Sikerrel, hisz azóta ez a tévéjáték újból és újból megismételhető s nemcsak hogy növeli rátartiságunkat, de jókedvre is hangol. S manapság, ha valamire, hát erre igencsak szükség van.

- Boda István -