2012.10.28. 15:45
Mellékhatás - A Diósgyőr - Kaposvár margójára
<em>Ismét nem csodát vártunk, csak bátor, férfias küzdelmet – hányszor bizonyította már ezt a diósgyőri lelátó népe. Egy hete éppen Debrecenben, ahol a vereség ellenére is magához ölelte a szurkolótábor a vesztes játékosokat. A Kaposvár elleni szürke teljesítményt nehéz értékelni, talán elég hozzá annyi: a feljutásunk óta első alkalommal fordult elő, hogy füttyszó kísérte az öltözőbe a csapatot</em>. <strong>Fekete Zsuzsa írása</strong>.
Ismét nem csodát vártunk, csak bátor, férfias küzdelmet – hányszor bizonyította már ezt a diósgyőri lelátó népe. Egy hete éppen Debrecenben, ahol a vereség ellenére is magához ölelte a szurkolótábor a vesztes játékosokat. A Kaposvár elleni szürke teljesítményt nehéz értékelni, talán elég hozzá annyi: a feljutásunk óta első alkalommal fordult elő, hogy füttyszó kísérte az öltözőbe a csapatot. Fekete Zsuzsa írása.„Védekezésben kevés labdát szereztünk, támadásban pedig sok volt a pontatlanság. Úgy nézett ki, be tudjuk rúgni azt a gólt, amit aztán nem sikerült berúgnunk” – értékelt a mérkőzés után Sisa Tibor, a diósgyőriek vezetőedzője. Tanár Úr kérem, ezt mi is láttuk, de az üres „mikrofonbölcsesség” helyett inkább arra várnánk a választ, hogy miért?
Egy gólocska
Tizenkét forduló tapasztalatával a hátunk mögött egyre gyülekeznek a miértek, ha csak ezt a legutóbbi nyilatkozatot nézzük, akkor is felvetődik a kérdés: Diósgyőrben a kieső zónából menekülő Kaposvár ellen, miért egyetlen berúgott gólocskától várta a tréner a három pontot? Csak a hozzá nem értő, laikus szurkoló irreális elvárása lenne egy – leírni is alig merem – kettő-nullás diósgyőri vezetés, hogy végre infarktus közeli állapot nélkül vészeljünk át egy hazai meccset? Sisa Tibor azt is mondta a találkozóval összefüggésben, hogy alázat nélkül nem lehet futballozni. Bízom benne, a megállapítás érvényes a kispadon ülő trénerre is, mert – sportpszichológiából (is) tudjuk – elvárni csak azt lehet a játékostól, amit az edző jó példával maga is mutat.
A láthatatlan köpönyeg
Miután aludtunk egyet a szombati kudarcra szívesen olvastam volna bővebben arról, miként tekint vissza a tréner a Kaposvár elleni meccsre, de meglepetésemre, törölte nyilvános fészbuk profilját. A tegnapi „Sisa takarodj” rigmusokat, valamint a neten olvasható hozzászólásokat ismerve, úgy sejtem, sokan gyalázhatták a trénert, pedig ehhez senkinek nincs joga. Azt sem tudom, gyógyír-e a láthatatlan köpönyeg a mocskolódás ellen. A kritikát nagyon nehéz elviselni, magam is megélem, nagy erő és elszántság kell, ha szembe akarok nézni saját hibáimmal, az engem érintő negatív megnyilvánulásokkal. Bölcsességet azonban csak Isten adhat, hogy megtanuljunk különbséget tenni a célba ért jogos kritikák és a mérgezett nyilak között, ráadásul bármelyik fájdalmas lehet.
A les és a Zsuzsi vonat összefüggései
Ismét nem csodát vártunk, csak bátor, férfias küzdelmet – hányszor bizonyította már ezt a diósgyőri lelátó népe. Egy hete éppen Debrecenben, ahol a vereség ellenére is magához ölelte a szurkolótábor a vesztes játékosokat. A Kaposvár elleni szürke teljesítményt nehéz értékelni, talán elég hozzá annyi: a feljutásunk óta első alkalommal fordult elő, hogy füttyszó kísérte az öltözőbe a csapatot. Charlie Chaplin szerint életünk napjai közül egyik sem annyira kárba veszett, mint az, amelyen nem nevettünk, ezt az október végi napot, azonban most több ezren dobjuk a kukába. Mert nem volt kedvünk neveti, amikor a pályára követelt kedvencünk labdavesztése után két védőnk, mintha csak Zsuzsi-vonaton utazna babazsúrra lelkesen integetett és megállt. Ezután már csak asszisztálhattak a lehetetlent nem ismerő Balázs Benjámin bravúros gólpasszához és a kaposvári gólhoz. Értem persze az emberi természetet, de ha már profizmusról beszélünk, érdemes lenne magunkévá tenni a nehezen megváltoztatható tényt, hogy a les jelzése nem a játékosok, hanem a gyakran szidott fekete ruhás urak feladata, még akkor is, ha sokszor nekik sem sikerül tökéletesen.
A kapocs
Amikor megvesszük bérletünket, jegyünket a Diósgyőr mérkőzéseire pontosan tudjuk, hogy nem a kabaréba váltunk belépőt. Felhőtlen szórakozásra vágyva nem is a bosszankodással és másodosztályú izgalmakkal teletűzdelt magyar futballvalóságot választanánk. A szurkolók nagy része nem szórakozni jár Diósgyőrbe. A DVTK számunkra sokkal bonyolultabb valamiféle időtöltésnél vagy fociláznál. Ismerősök és ismeretlenek eggyé forrott közössége ez, amit egy kapocs tart össze: a DVTK szeretete. Hogy az acélvároshoz acélkapocs dukál-e, nem tudom, de hogy egy tízezer ember által tartott kapocs erősebb, mint a hétvégi Siófok – Kecskemét és Eger – Pápa (összesen) 256 nézőé, az holtbiztos.
A műhely
A meccs után kifelé kavarogtam a tömeggel a stadionból, és azt kívántam, bárcsak hallhatnák a játékosok, vezetők, amiről a szurkolók beszélnek. Ellentmondásos, de talán néhány mondatfoszlányból is jobban megérthetnék a drukkerek érthetetlennek tűnő lelkét. „Nálunk piros-fehérre van festve a műhely – magyarázta egy férfi a barátjának. Ha a munkatársaim látták ezt a meccset a tévében félek, hogy zöldre festik a falat, mire hétfőn bemegyek.”
Mellékhatás
Nem kell ám senkinek kergetni a sikert, jön majd az önmagától a befektetett munka és az alázat mellékhatásaként. Csak nézzünk egyszer magunkba – edzők, játékosok, vezetők, szurkolók mindannyian – megtettünk-e valóban mindent az áhított győzelemért.
A Diósgyőr mérkőzések margójára
A Diósgyőr mérkőzések margójára címmel készült írásaim a saját véleményemet, érzéseimet, gondolataimat tartalmazzák és nem tényeken nyugvó, megingathatatlan megállapítások. Jegyzeteim tartalma nem feltétlenül egyezik a szerkesztőség álláspontjával. Nyolc éves koromtól járok rendszeresen Diósgyőr meccsre, írásaimat azoknak szánom, akik szeretnének valamit kapni a diósgyőri futballérzésből, a hivatalos tudósításokon túl.
