Tizenkétszer járt Japánban Flórusz János

A megyeszékhely sportéletének egyik oszlopos tagja a Miskolci Judo Club elnök-vezetőedzője, akinek tanítványai a DVTK-ban versenyeznek. A müncheni olimpia évében kötött „házasságot” a műfajjal és érthetően eszébe sem jutott, hogy öt évtizeddel később már úgy beszél majd önmagáról, hogy élete kész regény.

Az öltözék vonzotta 

– Annak idején szinte semmit nem tudtam a dzsúdóról – kezdte Flórusz János, majd így folytatta: – Az edzéseken és a versenyeken viselt fehér öltözék vonzott, akkor még csak ez a szín létezett, manapság már a kék is polgárjogot nyert. Komoly és eredményes élet csak a Miskolci VSC-nél létezett, persze az egyetemen és pár helyen tanfolyam jellegűen űzték ezt a műfajt. Szóval senki nem tanácsolta, hogy cövekeljek le a dzsúdónál, a magam elhatározásából lettem küzdősportos. Aztán elkezdtem dolgozni és szépen haladtam előre: egyre többet tanultam és tudtam, az pedig, hogy a 63 kilós súlycsoportban magyar bajnoki címet szereztem, talán több is volt, mint bravúr. 1977-ben és 1978-ban bekerültem a válogatott keretbe, jártam a különböző szintű nemzetközi viadalokra, de a klasszikus értelemben vett világversenyek sajnos nem jöttek össze nekem. Máig nagy tisztelettel, megbecsüléssel és szeretettel gondolok vissza mestereimre, Braskó Péterre és Moravetz Ferencre, akik sajnos már nincsenek közöttünk. Itt jegyzem meg, hogy ugyan hatvannégy éves vagyok, szakmai búcsúmra mégsem gondolok, a cselgáncs minennapjaim szervez része.  

Párizsról álmodnak 

Flórusz János még aktív volt, amikor már segítette klubját és elöljáróit az események szervezésében, a táborok rendezésében, egy szép napon pedig úgy döntött, hogy beáll a trénerek közé. Ehhez elvégezte a szükséges iskolákat és 1991-ben csoportot kapott a zöld-fehéreknél. Azóta sok víz folyt le a Sajón, ráadásul van mire és kire visszaemlékeznie.

– Legnevesebb tanítványom minden kétséget kizáróan Gercsák Szabina, aki ifjúsági olimpiai bajnok lett, junior Európa- és világbajnokká vált, továbbá a felnőtt mezőnyben kontinensbajnoki bronzig jutott – mondta a jubiláns. – Védencem teljes termése is szépnek mondható: tizenhét világversenyén állhatott fel a dobogó valamelyik fokára. Hiszem és tudom, hogy még nem ért a végére, s bár Rióról és Tokióról lemaradt, de a 2024-es, párizsi játékokra még kvalifikálhatja magát. Erről mindketten álmodunk és a kiküldetése érdekében mindent megteszünk.

Tiszteli a japánokat 

Arra a kérdésre, hogy pályafutásának mely pillanataira emlékszik vissza a legszívesebben, a szakember így felelt: 

– Sok maradandó élményem van. Versenyzőként ismertem meg a japánokat, akiket máig nagyon tisztelek. Tizenkétszer jutottam el a felkelő nap országába, a cselgáncs távol-keleti őshazájába és a látottaktól rendre tátva maradt a szám. Gercsák Szabina az Abu-Dhabiban tartott junior világbajnokságon életében először vert meg egy japán lányt, ezt sem felejtem el soha. Ugyanígy vagyok az amerikai kalandunkkal, amely rémregénybe illett. Az ifjúsági vébére igyekeztünk, de Szabinának elírták a vízumát, ezért nem akarták minket beengedni az Egyesült Államokba. Úgy fél óráig alkudoztunk a repülőtéren, mire meglágyult az ügyintézők szíve és végül eljutottunk Miamiba, ahová kevéssel a mérlegelés előtt estünk be.   
Flórusz János az öt évtizede ürügyén még arról beszélt, hogy barátainak és ismerőseinek döntő hányadát a sport és a cselgáncs adta számára, de olyan cimborája is akad, akit az általános iskolában ismert meg és vele máig tartják a kapcsolatot.

– Az itthoni dzsúdóban szinte mindenkit ismerek és ez visszafelé is igaz – zárta gondolatait a kiváló edző, aki végül megemlítette, hogy a külföldi rendezvényeken sem kell bemutatkoznia, ha valaki szembe jön vele.