„Úgy nézd, hogy ez itt: a tiéd is”

Családban marad címmel válogatott a mára már 5 ezer körüli darabszámú kortárs képzőművészeti gyűjteményéből a Miskolci Galéria. A Kondor teremben szeptember 22-ig látogatható kiállítás kurátora Madarász Györgyi. A tárlat elsősorban olyan fotóalapú művekből és grafikai lapokból áll össze, melyek a családi (erő)viszonyokat, a testvérek közötti kapcsolatokat, a generációk közötti egymásra hatásokat mutatják be. A szociokulturális környezet ábrázolása, vagy éppen annak a hiánya is izgalmas kérdéseket vet fel mindarról, ami a családban marad: a személyiségvonások, a titkok, az öröklött minták, a tehetség, a szeretetnyelv típusai, a mesék, anekdoták, a hagyományaink, az ünneplés mikéntje, vagy akár a szegénység – mondja.

Hogyan válogat? Kész koncepcióhoz keresi a képeket, vagy lapozgat a gyűjteményben, mint egy családi albumban, kutatva a valahogyan párosítható műveket?
Az első Enyém-Tiéd-Miénk kiállítás a városi léttel foglalkozott. Végignéztem a teljes gyűjteményt. Válogatás közben arra koncentráltam ugyan, hogy mi az, ami valamilyen módon a város témájához kötődik, de további fogalmi kapcsolódásokat is kínált az átnézett anyag. Ezek a lehetőségek megmaradtak az emlékezetemben. A gyűjteményt gyarapító vásárlások pályázatait általában én intézem, ezért pontosan tudom, hogy nagyjából tíz évre visszamenőleg mikkel rendelkezünk. Megvoltak a nagy csomópontok, a számomra valamiért fontos elemek, így most csak végigpörgettem a nézőképeket. Ezúttal főleg fotókat és fotóalapú képeket mutatunk be. Érdekes módon grafikát kevesebbet találtam ehhez a témához.

Nem annyira témája a grafikának a család?
Nem mondhatnám, hogy nem az, mert az. Grafikából nagyon keveset tudunk venni, mert nincs annyi pénzünk a gyűjteménygyarapításra – pályázati forrásokból költhetünk erre a célra. És mindig adott, hogy a trien­nálén bemutatott képekből a nagydíjast, vagy díjazottakat vásárolunk. Ez megadja a beszerzés irányát. Lehet az is, hogy fotóban valóban könnyebb megragadni ezt a témát. Ez evidensebb. Mit fotózunk privátban is? Főleg a családot. A fotó közkeletű, a gondolkodást és a látást befolyásoló eszközként abból a szempontból megkönnyítheti a dolgunkat, hogy egyszerűbb lesz használnunk a kiállításhoz kapcsolódó foglalkozásokon – könnyebb a diákokkal való közös munkában fotóval feldolgozni ezt a kérdéskört.

Mennyire befolyásolja kurátorként a munkáját az a körülmény, hogy a kiállításhoz művészetpedagógiai foglalkozások is kapcsolódhatnak?
A kiállításnak az a célja, hogy bemutassuk a gyűjteményünket – mert azt alig látni. Ez ilyen alkalom, hogy elő lehet venni belőle. Tudatosan ajánl nézőpontot a sorozat címe: Enyém-Tiéd-Miénk – úgy nézd, hogy ez itt: a tiéd is. A galéria nem titkolt szándéka, hogy valahogyan folytassa azt a gyakorlatot, amit a kortárs képzőművészet népszerűsítésére 2008-ban Bán András, Éliás István és Tuczai Rita kezdett itt, Nagy Kunszt címmel. Nem pont úgy, ahogy annak idején ők, de mi is teret adunk a múzeumpedagógiai foglalkozásoknak. Ismét van hozzá – egyelőre félállásban – szakemberünk, és a csoportokkal érkező pedagógusok is tartanak itt órákat. Néhány rajztanár nagyon elkötelezetten él ezzel a lehetőséggel.

A cím által jelölt téma – Családban marad – sok jelentésű szófordulat. Miért ezt választotta?

Képzettársítás. Én-te-ő, mi-ti-ők. Enyém-tiéd-miénk. Mit szoktunk mondani? Családban marad. Ezt csak mi értjük. Ez a mi kis közösségünk titka.
 

Ezeket az egyébként különálló, önállóan értelmezendő alkotásokat a galéria a kurátori akarat révén egységbe rendezi, és egymáshoz is köti. Mennyire vállalható, hogy a képek, amelyeknek a születéséről, a velük kapcsolatos alkotói szándékokról semmit sem tudunk, úgy nyerjenek értelmet, hogy mindez közelítés a család fogalmához?
Természetesen ez szubjektív. Én válogattam, az én szemem határozta meg, hogy mit látok bele a képek által a család fogalmába, vagy hogy mit adnak vissza nekem a képek mindabból, amit én a családról gondolok. Például okkal tudok asszociálni Martus Éva „…már a köntösben vagyok…” című alkotásáról a családi helyzetre. Lehet, ha másik három embert kérünk a válogatásra, harminc százalék lenne az átfedés a tárlaton bemutatott művek között. A nézőnek most el kell viselnie, hogy ez az én válogatásom. Bár az az igazság, hogy szerintem elég egyértelmű. Egy kicsit talán még szájbarágósnak is érzem.

Milyen értelemben?
Hogy nem kell túl sokat gondolkozni rajta, hogyan jön mindez a családhoz.

Tudható ez így előre? Azt nem lehet irányítani, hogy az én emlékeimből mit hív elő ez a kiállítás, hogy az én családról való tudásomat hogyan mozgósítja.
Persze. De szerintem pont az a lényeg: a kiállítás apropót ad a nézőnek, hogy magában tisztázza a manapság kissé megcibált „család” szó értelmét és értékét. Gondolkodhatunk-e másképp ma a családról, mint korábban bármikor? Mit gondolunk a saját családunkról, és hogyan viszonyulunk hozzá akkor, ha nincs is? Próbáljunk mögé nézni ezeknek a képeknek! Lehet, hogy az alkotó szándéka más volt, de én most ezt látom benne. Te mit látsz benne? Mit idéz meg például Urbán Tibor Léhi anyu mesél című sorozata – a kis képek: egy-egy történet. Te abban mit látsz? Mindenki mást. Milyen érzéseket hívnak elő Á. Tóth József cigánytelepi fotói? Lehet, hogy ebből a szempontból túl egyértelmű ez a kiállítás. De cáfoljon meg, ha nem így látja.

Szerintem nem szájbarágás fogódzót adni a megnézéshez és a meglátáshoz. Hogy mi lesz az én élményem, alighanem bennem és mélyebben dől el. Mit lehet elérni a művészettel egyébként?
Sok mindent: jó érzést, katarzist. És főleg a gondolkodást.

Gondolkodást a művekről magukról, vagy az általuk kínált témáról?
Lehet, hogy a néző csak egyetlen kép előtt áll majd meg, és az is lehet, hogy nem a mű minőségét és nem is a kompozíciót figyeli, hanem átengedi magát annak az érzésnek, amit az a kép kivált belőle. Volt már ilyen, átélt már hasonlót. A kiállítássorozat értelme, hogy tudjunk a képzőművészeti munkák által gondolkodni, gondolkodtatni valamiről. Most, esetünkben társadalmi kérdésekről. 

Vigye haza a gondolatát, vagy cserélje ki másokéval? 
A tinédzsereknek – akiknek a múzeumpedagógiai foglalkozásokat kínáljuk – eleinte még megszólalniuk sem könnyű. Hosszú idő, mire kiépül a bizalom. De azt gondolom, hogy ha meglátva ezeket a képeket hazamennek, és mintaként használják a művészetet például a saját fotóikhoz, nem jártunk rossz úton. Jó, ha elgondolkodnak róla: „Hogy vagyok a tesómmal. Mit örököltem? Milyen vagyok?”. Nekem ez a fontos, hogy ez a magára kérdezni tudás, ez a magára ismerési szándék kapjon lendületet a nézőben.    

Lehet annyira önző a kezdeményezés, hogy ez a galériának is lehetőséget jelentsen: épüljön a visszatérő új közönségük? Már ha ez önzés. 
Elvileg ez minden kiállításra igaz kellene legyen.

De ez egy speciális ajánlatuk, valaminek az újragondolására, kibeszélésére.
Ez is pont olyan anyag, amit többször is végig lehet nézni. Alkalmas rá, hogy mindig újabb részleteket fedezzünk fel benne.