Művészeti tanács alakul a Miskolci Galériában

Nem látja a lehetőségét annak, hogy a Miskolci Galéria ismét önállóvá váljon. A Herman Ottó Múzeum tagintézményeként az együttélésből adódó lehetőségeket kell minél jobban kihasználniuk – fogalmazza meg a stratégiája részeként. Van, amit folytatni kíván elődje kezdeményezéseiből, a kiállítási programban viszont teret szán a kortárs képzőművészet mellett az építőművészetnek, az iparművészetnek és a fotóművészetnek is. Kákóczki András Levente muzeológus visszatérő a Miskolci Galéria élén, ő kapta a megbízást, hogy váltva elődjét, Kónya Ábel képzőművészt, 2024. januárjától három éven át vezesse Miskolc kortársművészeti intézményét. Mit hoz a személyi változás? – erről kérdeztem.

Miért látta most elérkezettnek az időt, hogy pályázzon?

A kérdésben az is benne van, hogy 2013 és 2018 között én már vezettem a Miskolci Galériát. Az volt az első olyan időszak, amikor nem önállóan, hanem a Herman Ottó Múzeum tagintézményeként működtünk. Amikor lejárt a megbízatásom, nem pályáztam, abból a megfontolásból: jöjjenek a fiatalok, próbálják meg ők. Most újra kiírták a pályázatot, és én is beadtam az enyémet.

De mégis: önnel történt valami azóta? Kigondolt egy koncepciót? Máshogyan folytatná?

Amit Ábel a Miskolci Galéria két koronavírus-járványos évvel, öt hónap szénszünettel terhelt fél évtizedében kialakított, az nagyon jó. A Hazai pálya-sorozatra, a budapestiekkel, egriekkel – a művészképzőkkel – való jó kapcsolatra gondolok. Ezt mindenképp tovább vinném. De szeretnék újra nyitni a kortárs társművészetek, az építőművészet, az iparművészet, a fotóművészet felé is. A lengyel művészekkel való élő kapcsolat mellett újra megerősíteném a kassai és kolozsvári alkotókkal, művészeti intézményekkel az együttműködést. Jöjjenek hozzánk, menjünk hozzájuk. Megnyitnám a galériát a kortárs művészetekhez kapcsolódó közművelődés felé is. Olyan kezdeményezésekre gondolok, mint amilyen a debreceni Déri Múzeum pályázata volt, amellyel Petőfi Sándor János vitézét közvetítették diákok számára: az élmény a színházi előadás segítségével született, de a múzeumpedagógia a lényeg. Az ilyen és hasonló ötletektől azt várom, hogy megmozgassák a galériánk közönségét és céltudatosan bevonzzák a reménybeli látogatókat. 

Kiknek a művészetébe engednek betekintést?

A kiállítási koncepció 2024-re nem változik. Amit tavaly kialakítottunk erre az évre Ábel vezényletével, azt megvalósítjuk. 2025-re is marad a hagyományos koncepció: szeretnék a Rákóczi házba kortárs magyar és kortárs határon túli alkotókat hívni. Lesznek összefoglaló, csoportos kiállítások. Hazai jelentős, potens művészeket is várnánk. A tervezést most indítjuk. Azért használom a többes számot, mert újra létre hozzuk a Miskolci Galéria művészeti tanácsát, magyar művészek, művészettörténészek bevonásával. Ábel is a tagja lesz ennek a testületnek, amelyiknek azt a feladatot szánjuk, hogy segítse a Miskolci Galéria szakmai munkáját. 

Mi ennek az értelme, ha közben önálló koncepcióval dolgozó vezetője van az intézménynek? Nem érzi úgy, hogy ezzel csorbul az ön autonómiája?

Nem beleszólásról van szó. Én ezt úgy fogom fel, hogy a művészeti tanács segíti majd a munkámat. Nincs mindenkinek a zsebében a bölcsek köve. Olyan embereket szeretnék felkérni, akiknek rálátásuk van a kortárs képzőművészetre, határon innen is túl. És hangsúlyos eleme a közös munkának, hogy a tanácsban részt vevők ne csak a szakmai tervek kidolgozásában segítsenek, hanem ezek megvalósításában is. Például lobbi tevékenységgel.

Mekkora testületről beszélünk?

Öttagúról. Hogy kikből áll, erről még zajlanak a tárgyalások. Elsőre az lenne a fő feladatunk, hogy októberre-novemberre elkészítsük a 2025-ös részletes programot.

Az együttélés a Herman Ottó Múzeummal azt is eredményezte az elmúlt években, hogy a Miskolci Galéria olyan kiállításoknak is helyet biztosított, amelyeknek inkább a múzeumban lett volna a helyük. Most, hogy márciusban lesz új képtári épülete a múzeumnak, lekerülhet önökről ez a teher. Lehet-e tisztán kortárs képzőművészeti bemutatóhely a galéria?

Kérdés, hogy ki a kortárs.

A velünk élő.

Nem vagyok elzárkózó – a galéria kiállítási profilja vaskosan őrizné a kortárs jelleget. De szeretnék emlékkiállításokat. Ilyen lesz az idén az a tárlat, amelyeken Pásztor Gábor munkásságát idézzük – ő volt a grafikai biennálé nagydíjasa 1969-ben és 1989-ben. A kisebb emlékkiállítások helyszíne a Feledy-ház maradna. Ettől az évtől ez sem kulcsosházként működik már, mivel vannak teremőrök. A múzeum Görgey utcai épületének bővítésével megnyílik a képtár, a történeti jellegű kiállításokat a múzeumi épületegyüttesben is meg tudjuk valósítani. Így a galéria fókuszálhat az említett velünk élő, vagy kortárs művészetre. Itt kell megemlítenem azt is, hogy ha kevesebb kiállítással számolunk, ez nemcsak a költséghatékonyság miatt van, hanem egyben a szakmai koncepció része is. Lehetővé válik, hogy legyen elég idő megélni a kiállításokat. Ebben olyan támogatásra gondolok, mint a tárlatvezetések, a múzeumpedagógiai foglalkozások. Vagy mint a Hazai pálya, ami megteremti a lehetőséget a személyes találkozásra az alkotókkal. 2024-ben például Lenkey-Tóth Péternek, Borgónak, Horváth Kingának rendezünk nagy kiállítást. A szakmai konferenciák, beszélgetések még közelebb hozzák az alkotó embert a közönséghez, és ez támogatottabbá teszi magát a kiállítást is.

Lesz-e találkozási pont a galériában, vagy a környékén? Mint amilyen a hőskorban a legendás Művészklub volt az akkori galériaépületben, amikor még a Déryné utcában működött az intézmény.

Én nagyon szeretnék ilyet és megpróbálok mindent elkövetni érte. 1995-től, illetve 1996-tól működik a galéria a mostani helyén – az új épületet és a műemléki szárnyat eltérő időpontban avatták. Akkoriban, Dobrik István igazgatósága idején nagyon határozott elképzelés volt, hogy a Művészklub itt, az új helyen is tovább működjön. A Rákóczi-ház alatti Dőry-pince erre alkalmasnak mutatkozott: egy épületben a galériával, mégis különállóan megközelíthetően, a kiállítások biztonságát nem zavaró módon. Egy ideig működött is, aztán a klubot a penészedés miatt be kellett zárni. Nem tudom, most milyen állapotban van a hely, de tervezem ennek a felmérését. Nemcsak a találkozási pont lehetősége miatt lenne jó újra használhatóvá tenni a teret, hanem mert értékes murális munkák is vannak odalent a falakon: Feledy Gyula, Pataki János, Borgó, Urbán Tibor alkotásai, amelyeket jó lenne méltó módon megőrizni. A múzeum segítséget nyújt abban is, hogy az év végén nagy felújításra készülhessünk, korszerűsítjük a Rákóczi-ház fűtési rendszerét. Hátha ez is hozzájárul a Dőry-pince újbóli megnyitásához. 

Lát rá esélyt, hogy az igazgatósága idején visszanyerje önállóságát a Miskolci Galéria?

Az én megbízatásom három évre szól. Szerintem erre nincs esély. Nem látom ennek a lehetőségét.

Nyerne vele a galéria?

Ha a kortárs művészetre és az ennek bemutatására szolgáló pályázati lehetőségekre gondolok, lehet, hogy nyernénk vele. De ennek a kérdésnek a megválaszolása több szempont együttes mérlegelését igényli. Az összevonás a fenntartó önkormányzat részéről a legjobb döntés volt egykor. A mostani körülményeket racionálisan szemlélve azt látom, hogy nekünk a múzeummal való együttélésből adódó lehetőségeket kell minél jobban kihasználnunk. 

Ha ez így marad, elérhető-e legalább az önálló kiállítási költségvetés, hogy előre lehessen tudni, mekkora nagyot merhetnek álmodni?

Hogy saját költségvetésünk legyen, ezt nem látom lehetségesnek. A pályázatokon nyitottak a lehetőségeink, jelzem ezek a források egyre jobban beszűkülni látszanak. Ennek az évnek a kiállítási terve már elkészült. A pénzügyi része, vagyis hogy ez mennyibe kerül, ezután tisztázódik. Ezt a múzeum a rendelkezésünkre bocsátja. A következő évi, már külföldi megjelenéseket is tartalmazó elképzeléseket azért szeretném idejében konkretizálni a pénzügyi kereteivel együtt, hogy világos legyen: nekünk ezek szükséges programok és összegek. 

Említette, hogy több időt hagynának a kiállítási élmények feldolgozására. Honnan tudja majd a városban és az országban a közönség, hogy milyen szakmai munka folyik itt?

A múzeum részéről van elképzelés a kommunikáció megújítására. Ebben a folyamatban a Miskolci Galéria jelenlétét próbálom erősíteni. 

Ebben benne van-e az a szándék is, hogy kimozduljanak a kiállítási terekből?

A múzeum példát adó kezdeményezése volt a Kultúrkoffer. Ezzel néprajzi, színháztörténeti ismereteket visznek el az iskolákba. Ennek a sorozatnak a részeként képzelhető el akár a kortársművészeti modul. A lehetőségeinket behatárolja, hogy a galériának szűkült a szakembergárdája. Látom a múzeum részéről a hajlandóságot a bővítésre. Szeretnénk újra megjelenni az utcán, is, nem feltétlenül street arttal és plakátokkal. Ennél konkrétabbat most még nem mondhatok.

Mire számíthatnak a helyi alkotók a következő három évben? Milyen módon nyilvánul majd meg a megbecsülésük a galéria részéről?

Élő kapcsolatra törekszem a helyi alkotók közösségével. Egyre kevesebben élnek itt, többeket más városokba szólít az egzisztenciájuk. Azokra is gondolok, akik már nem itt élnek. A munkásságuk és friss alkotásaik bemutatására olyan lehetőségek is szóba jöhetnek, mint a galéria honlapja, a város weboldala – láthatóvá válhatnak a vizuális térben. Idén a Petró-ház átrendezésével kamara jellegű kiállítási sorozatot indítanánk a miskolci művészeknek. Először ez az 1945-től a 80-as évekig tartó szakasz idejéből nyújtana átfogó jellegű képet a kevéssé ismert alkotók munkásságáról, digitális dokumentumok felhasználásával is. Arról, hogy milyen volt Miskolc képzőművészete 1945 után, és a későbbiekben.

Eljutunk három év alatt napjainkig?

El.
Mi tenné elégedetté, amikor majd három év múlva mérleget von? 

Ha mindenki számára nyilvánvaló módon elindulunk azon az úton, hogy a regionális és a határon túli kulturális és kortásművészeti színtér jól látható, reprezentatív képviselője legyen a Miskolci Galéria.