Az elfogadás másik oldala

Te nem a szemed vagy. Te önmagad vagy, a rossz látásod pedig hozzád tartozik. Amriskó Tamás vendégkommentárja.

Minden év októberében egy kicsivel több szó esik a látássérült emberekről, mint az év többi napján. Ennek egyik oka, hogy október a látás hónapja. A másik ok október 15-e, a Fehér Bot Napja, amit a Föld nevű bolygón a látássérült emberek világnapjaként tartanak számon. Ezekben a napokban az érintettek, a szakemberek és az érdekvédelmi szervezetek sokat beszélnek a látássérült emberek társadalmi befogadásáról, az esélyegyenlőség már meglévő, és még hiányzó feltételeiről. Egymást érik a különböző érzékenyítő, szemléletformáló rendezvények, ahol bárki személyesen is megtapasztalhatja a látássérülés korlátait, segítve ezzel a gyengén-, az aliglátó vagy vak emberek el- és befogadását.

De milyen a másik oldal? Milyen látássérültként szembesülni a korlátokkal?

Felnőtt korban váltam látássérültté. A többszöri szemészeti műtétek, beavatkozások ellenére is fokozatosan romlott a látásom. Elvesztettem a munkámat, az addigi egzisztenciámat. Ameddig lehetett, próbáltam használni a megmaradt látásomat. De egy idő után ez is kevés lett. Ma már a Nap fényének csak a melegét érzem. Ennek az új helyzetnek az elfogadása, mint ahogyan a látás elvesztése is fokozatosan ment végbe, egy hosszabb folyamat eredménye volt. Az elfogadásban nagy szerepet játszott a családom támogatása, valamint a rehabilitációs szakemberek segítsége. Megtanultam fehér bottal közlekedni, képernyőolvasó szoftver segítségével használni a számítógépet, megismertem a Braille-írást, továbbá a mindennapi életet segítő beszélő vagy tapintható segédeszközöket. Nem minden veszett el a vaksággal. Elvesztek a képek, a színek, de az olvasás, az önálló információszerzés most is a mindennapjaim része. Továbbra is járok moziba, kiállításra és színházba. Bár volt olyan „barátom”, aki megkérdezte: „Minek mész, úgysem látod?” De hallom. S örülök, ha lehetőség adódik bejutni egy narrált előadásra, ahol a narrátor egy fülmonitor segítségével közvetíti számomra az előadás csak vizuális elemeket tartalmazó jeleneteit.

Elfogadtam, hogy az autóvezetést a fehér bot váltotta fel. Elfogadtam, hogy többé már nem láthatom a Diósgyőr mérkőzéseit, de attól a meccsek hangulata számomra a régi maradt. Elfogadtam, hogy egyedül már nem tudom használni a flexet, és nem szerelek autót sem. Megtanultam elfogadni, hogy néha segítséget kell kérnem. Megtanultam elfogadni a határaimat.

Az elfogadásban fontos volt (és ma is fontos) a humor, a zene, a rock and roll. Nincs időm szomorkodni, mert nagyon sok dolog vár még rám. A Látás-Mód Alapítvány tapasztalati szakértőjeként járom az iskolákat, a különböző rendezvényeket, és ha a játékos szimulációs feladatok vagy a képernyőolvasó szoftver bemutatása közben valaki az életemről kérdez, akkor arról mesélek.

Az lenne jó, ha mindig bátran kérdeznének, mert nem vagyok csodabogár. Egyikünk sem az, legyen bár gyengénlátó vagy teljesen vak. Ugyanúgy élek, mint bárki más, de mivel nem látok, másfajta segédeszközöket használok a mindennapjaimban.

Nem én változtam meg, csak az életem. Azt vallom, amit Krister Inde írt „Rosszul látok, de jól érzem magam” című könyvében: „Az, ha megmutatod a világnak, ki is vagy, azt jelenti, hogy rosszul látsz, de jól érzed magad mindenütt. Azt jelenti, hogy el tudod hitetni magaddal, hogy Te nem a szemed vagy. Te önmagad vagy, a rossz látásod pedig hozzád tartozik.”

Szerzőnk Amriskó Tamás, a Látás-Mód Alapítvány látássérült tapasztalati szakértője