Gokart kontra kocsicsodák

Szerencsen kavargott a szél, Tokajban köd gomolygott, Nyírtelek magasságában pedig már zúdult a hó a nyakamba. Szó szerint, hiszen az antenna mellett (ami rádió híján legalább olyan felesleges, mint a férfiak mellbimbója) szabályos kis csöppekben potyogott sebváltót markoló kezemre az olvadt hólé. Közben én azzal bíbelődtem, hogy kikalkuláljam azt a sebességet, amikor még nem fickándozik alattam az árokba vágyó autó, és a hópelyhek sem ülnek meg a szélvédőn. Erre olyan erősen koncentráltam, hogy a kivilágítatlan kerékpárosok földjén a kanyarban egyszer csak keresztbe fordultam az úton. "Hóóó, hohó!" - csitítottam zabolázhatatlan roncsautómat, és igyekeztem a helyes irányba terelgetni, mielőtt az egyre közelgő kamion kerekei alatt végzem.

Tovább dübörögtem az úton, de nemsokára egy ukrán rendszámú, sötétített üvegű Audi állta utamat. Nem vagyok egy Schumacher, de azért ha a Jóisten egy ilyen luxusgépet pattintott volna a fenekem alá, nem aláznám azzal, hogy harminckával tötymörgök vele. Lelki szemeim előtt azonban megjelent utasainak képe: gyűrt tarkójú, kutyaláncot hordó, buldózer-testalkatú mintapolgárokat láttam, akiknek fogalmuk sincs, mi fán terem az adóbevallási ív vagy az erkölcsi bizonyítvány. Később mégis összeszedtem a bátorságomat és előzésbe kezdtem. De a sokmilliós kaszniban ülő pitbullvigyorú úriemberek sem hagyták szó nélkül, hogy egy zörgő-ropogó ceruzahegyező megelőzze őket. Lazán a gázba tapostak. Kicsi autóm még küzdött egy ideig, elképesztő traktor-hangján visítva, de aztán köhögve visszasomfordált a saját sávjába.

Nem először tapasztaltam, hogy autósok és gyalogosok sem nézik sokba a régi járgánnyal furikázókat. Az enyémet sokan lego-autónak nevezik, és azt ajánlják, ne vesződjek a parkolással, majd ők felkapják, és beemelik a kicsikét a helyére. Dodzsemnek és gokartnak is becézték már. Ennek alapján sejthető, hogy nem egy hibridhajtású terepjáróról, netán egy V12-esről van szó. Hanem egy éppen nagykorú, metálzöld, tigriscsíkos üléshuzatú Marutiról. Hatszáz kilónyi kis méregzsák szívatóval, cicamatricával az ablakán, plüssállattal a műszerfalon, és most, a téli fagyban egy pokróccal fölszerelve, mert a fűtése vacakol egy kicsit. Ha jó a lendülete és húsz-harminc kilométer megtétele után a motor is bemelegszik, nagy teljesítményű autó-anyahajók megelőzésére is képes.

Ezúttal azonban a sportszerű úriemberek meghiúsították a vállalkozást. Így maradt az araszolás. Rakamazon túl ez is életveszélyes volt, az út szélén tömött sorokban közlekedő gyalogosok számára legalábbis mindenképpen. Mintha bóják szegélyezték volna az utat, olyan sűrűn özönlöttek gumicsizmában, kucsmával a fejükön. Éppen csak a láthatósági mellény, vagy legalább egy átkozott citromsárga pulóver hiányzott róluk a hóviharban. Hogy miféle cél vetette ki ilyenkor őket a hidegbe, elképzelni sem tudom. Sem fejsze nem volt a hátukon, sem lefűrészelt ülésű női kerékpárt nem toltak, agyig rakva fával.

"Vessszéjjessen kellélni" - magyarázta türelmesen egy foghíjas fiatalember, miután az út közepén támadt kedve sétálni, így majdnem elütöttem, majd bosszúból ledudáltam az útról. "Hát meg akar maga halni?!" - ráztam felé az öklöm, de a vigyort nem lehetett levakarni az arcáról.

A visszaút sem sikerült kevésbé kalandosra. Most már masszívan ömlött a hó, én pedig rájöttem, milyen nehéz az élet ablaktörlő nélkül. Valahányszor megelőzött valaki, vagy szemből elment mellettem egy kamion, literszámra spriccelték a szélvédőre a sáros latyakot. Szívesen ajánlom mindenkinek, aki unalmasnak érzi az életét, hogy próbálja ki, milyen érzés, amikor hókásás úton egy szárazföldi lélekvesztőben egyszer csak vízfüggönyt húznak le előtte, és semmit sem lát. Körülbelül öt kilométerenként raktam ki az elakadásjelzőt, hogy vaksin leguruljak az út szélére. Kipattanás, ablaktörlés, vissza, és uzsgyi! Így alig telt belé két és fél óra, és már szeretett Miskolcunk határában jártam.

Ha Szabolcs a láthatatlan biciklisek és a kószáló traktorok földje, akkor Borsod egész egyszerűen az őrülteké. Vagy nem is, talán inkább gátlástalannak nevezném azokat, akik megállnak és szétnéznek, mielőtt kikanyarodnak a főútra, majd amikor látják, hogy csak egy "kávédaráló" közeledik, a legnagyobb lelki nyugalommal kikanyarodnak elém. Nagy kárt úgysem tehet a böhöm nagy dögben a kicsi zöld. És akkor még nem is szóltam a belső sávban terpeszkedő vagy a felezőn közlekedő kamionokról, az irányjelzőt sohasem használó sportkocsis ficsúrokról, és azokról a jókedvű sofőrökről, akik abban lelik örömüket, ha szemből közeledve a képembe kapcsolják a reflektort.

Mindezek után a győztes csata mámorával gurultam be az udvarba. Dacoltam viharral, hóval, öngyilkos merénylővel. Kaján vigyorral tolattam hátra, amikor nagyot csikordult az autó oldala. Meghúztam a kocsit.

Kapcsolódó cikkek:

• Újévi havazás Miskolcon
• Négykeréken hóesésben - vezetési tanácsok Golyótól
• Vezetési tippek, trükkök csúszós útra