Könyvet ír a miskolci sztárzsaru I. - Az első első éles bevetés

Az első éles bevetés

Mindjárt az első napokban, egy verőfényes őszi reggelen bejelentés érkezett, hogy a Soltész N. Kálmán úton az akkori Kun Béla úton, egy élettelen csecsemőt találtak egy kerti WC-ben. A stáb összeállt, a szemlebizottság vezetője, rendőrorvos, bűnügyi nyomozók, főnyomozó is. Minket egy másik kollégával vittek magukkal, hogy tanuljunk, és élesben lássuk meg az első helyszínt. Az eligazítást megkaptuk, majd a helyszínen, a szemlebizottság vezetőjétől külön is. Én azt az utasítást kaptam, hogy menjek be a stábbal, és nézzem, mit csinálnak és miként ténykednek.

A helyszínen végzett adatgyűjtés alkalmával kiderült, hogy az ott lakó fiatal hölgy a WC-be szülte meg gyermekét. A másik fiatal társamnak az volt a feladata, hogy maradjon a lakásban, és vigyázzon a fiatal, újdonsült anyára, aki egyben az elkövető is volt. Míg a technikus bíbelődött a csecsemő kiemelésével, és láttam, hogyan emelik ki az élettelen kis testecskét a pöcegödörből, különböző érzések fogtak el. Rövid idő alatt lepörgött bennem, hogy a korábbi lehetőségeimet elszalasztva, miért ezt a szakmát választottam. Közben magamat leszidtam mindenféle hülyének.

A szívem talán ki is hagyott, hányingerrel küszködtem, de végül egy pár perc elteltével sikerült túltennem magam a kellemetlenségen. Támadt egy ötletem, és megnéztem, mit csinál a lakásban a másik zöldfülű kollégám, és egy sejtés is volt bennem, hogy odabenn valami nincs rendjén. Ahogy a lakásba tartottam, egyre rosszabb érzések fogtak el, de közben az is járt az eszemben, hogy a társamnak sem jutott ki a jóból az első bevetésen. A szobába érve láttam, kollégám szívélyesen beszélget a leányanya édesanyjával, de a lányt sehol sem láttam. Ekkor a kollégától kérdeztem, hol van Piroska? Mire mindketten olyan közönyösen válaszoltak, hogy bent van a másik szobában átöltözni, mert közben a mentőket is értesítettük. Ahogy be akartam rontani a másik szobába, meglepődve tapasztaltam, hogy annak az ajtaja belülről zárva van. Az ablak üvegezett részén belülről sötétítőfüggöny volt, amin nem lehetett belátni. Lábujjhegyre álltam, és egy pici résen keresztül láttam – ahogy bekukucskáltam-, hogy Piroska éppen akkor akasztotta fel magát az ablak kilincsére, és testét elengedve ernyedt állapotban fuldoklott. Minden gondolkodás nélkül berúgtam, beszakítottam az ajtót.

A „zöldfülű” kollégám már tudta, vagy megérezte, hogy „gáz van” és a szobába érve már mindketten tudtuk, hogy mit kell tennünk. Kollégám felemelte a földről az elernyedt, ájult testet, én pedig az ablak kilincséről, amilyen gyorsan csak tudtam, kibogoztam a kötelet. Éreztük, hogy van még pulzusa, mesterséges légzést kapott, és végre kinyitotta a szemét, és ismételten lélegzett. Közben a mentősök is megérkeztek, és az idősebb kollégák is. Meglepődtünk mindketten, amikor letolás helyett már a helyszínen megdicsértek.

A főkapitányságra való megérkezésünk után a szemlebizottság vezetője referált a parancsnoknak a történtekről. A meglepetésünk még nagyobb volt, amikor egy-két nap elteltével a parancsnok közölte, hogy a történtekről a rendőrújságba fotóval ellátott cikket akarnak készíteni. Természetesen már másnap elkészült a fotó, amelyen a parancsnok ült középen, és meg is jelent a rendőrújság következő számában. A parancsnok két oldalán büszkén „pózoltunk” , és büszkék voltunk arra, hogy ilyen hamar az újság hasábjaira kerültünk. Én még büszkébb voltam arra, hogy Piroska életben maradt – gondolom, kollégám is így volt vele – de valahol a lelkemben legbelül fájdalmat éreztem, mert egy névtelen, ártatlan csecsemőnek kellett meghalnia ahhoz, hogy első bevetésünk így sikeredett az életvédelmi alosztályon.

Eseménydús, élményekben gazdag hónapok teltek el, mivel sokat jártunk vidékre, Ózd, Sátoraljaújhely, ahol életelleni bűncselekmények miatt nyomoztunk az ismeretlen elkövetők után. Ha nem volt más tennivalónk, akkor a miskolci ápolónő, Labancz Anna ügyét tanulmányoztuk. A munkaidő után az irodában öten-hatan összejöttünk, és elkezdtünk snóblizni. Itt tanultam meg ezt a „zsivány” mesterséget, melyet későbbi munkám során jól fel tudtam használni.

Az összeszokottság, a kollektíva már-már kezdett kialakulni, kezdtük egymás gondolatait is megismerni, amikor közölték, hogy 1974. január 1-től átkerülünk pár hónapra, ahol még több tapasztalatra tehetünk szert. Így kezdtem belenyugodni, hogy valójában csak egy pár hónapról van szó, és nem árt valójában más dolgokat is megtanulni.