Aki még valóban a futball szeretetéért kezdett el játszani

Nyíregyháza - Dán Ferenc több, mint húsz éves pályafutása véget ért: három bajnoki cím mellett feledhetetlen élmények érték.Megérne egy misét, hogy egy harminckilenc esztendős embernek miért kell külföldön munkát vállalni. De ez egy másik történet... A tény ettől még tény marad: Dán Ferenc abbahagyta a futballt, holott még bírta volna a gyűrődést, ehelyett – kis túlzással – világgá ment. Mert a kényszer nagy úr. A Balkány pedig elvesztette azt az embert, aki az utóbbi időben már nem csupán a háttérben dolgozott, intézte a papírmunkát és a többi tennivalót – a megyei első osztályú gárda utolsó két őszi fellépésén az edzői tisztséget is betöltötte.

Lehet, hogy az izgalomtól...

– A focit 1990-ben kezdtem Balkányban, amely éppen a megyei kettőben szerepelt – indított messziről Dán Ferenc. – Néhai nagybátyám vitt le legelőször a pályára aki maga is nagy szurkolója volt a csapatnak. Előbb bemutatott File Miklós szakosztályvezetőnek, majd akkori ifjúsági edzőnek, Bíró Jánosnak, aki szívesen fogadott és azt mondta: megcsináltatjuk az igazolásod és már a következő héten játszhatsz is. Három mérkőzést játszottam az ifiben de már a harmadik meccs után szólt az edzőm, hogy a keddi edzésen ne az ifihez menjek, hanem a felnőttekhez, mert lehet hogy ott kell játszanom. El sem akartam hinni hogy ennyi meccsel a hátam mögött ilyen hamar oda kerültem a nagycsapat közelébe, persze borzasztóan boldog voltam. Emlékszem, az első edzésen mindenkinek csókolomot köszöntem, lehet hogy az izgalomtól, de be kell valljam, remegtek a lábaim. Ekkor volt először új futballcipő a lábamon, ami nagy dolognak számított. Hát, így kezdődött.

Dán Ferenc 1990-től 2012-ig tartó pályafutását két megyei másodosztályú, egy-egy megyei első osztályban és NB III-ban szerzett szerzett bajnoki cím ékesíti.

Egyszer volt kiállítva

– Első felnőtt meccsemen, Teremben csereként jutottam szóhoz, a következő hazain pedig kezdőként léptem pályára. Sokáig játszottam ebben a társaságban és nagyon szeretem köztük lenni, mert mindig mindenben nagyon segítőkészek voltak, soha nem bántottak, sokkal inkább bíztattak. Abban az időben még tényleg csak a futball szeretete miatt játszottunk, örültünk egymásnak és a győzelmeknek, no meg a bajnokság végén tartott kirándulásoknak, ahová családostul ment az egész csapat.

– Hosszú útat jártam be, miközben nagyon sok edzővel dolgoztam: Balkányban húsz, Szakolyban három, Biriben egy, míg Nagykállóban egy szakvezető utasításainak próbáltam eleget tenni. Nem beszélve arról, Balkányban százhetvenegy csapattársam volt! Rengeteg barátot szereztem, ismeretséget a futballon keresztül, de egyszer minden elmúlik, úgy érzem, amit ezen a szinten el lehetett érni, azt elértem. Hálát adok istenek hogy elkerültek a komoly sérülések, és nagyon jó volt a kapcsolatom a játékvezetőkel: húsz év alatt egyszer kaptam piros lapot. Minden edzőmnek és csapattársamnak, akikkel együtt játszottam, vezetőknek és nem utolsósorban a szurkolóknak, akik nélkül nincs foci, csak annyit tudok mondani – köszönöm!

KM-KT