Ez valóban nagy kaland volt!

Azt a zarándokutat, mely közel kilencszáz kilométer, s melyet a balkányi fiatal ember 26 nap alatt tett meg. Egyedül, kezdetben tízkilós, a végére négy kilósra fogyatkozott csomaggal a hátán, esetenként étlen-szomjan, máskor bolhacsípésekkel gazdagon.

– Kaland volt – mondja –, mely során megismertem a tűrőképességem határát, és olyan dolgokat tudtam meg magamról, melyek az út nélkül talán soha nem derültek volna ki. Nagyon szeretek egyedül lenni, ennek ellenére csak egy hétig bírtam ki anélkül, hogy hazatelefonáltam volna. Bár nap közben mindig találkoztam zarándokokkal, délutánra és estére már mindig magamra maradtam – talán ezt volt a legnehezebb átvészelni. És persze a bolhákat, melyek egy közösségi szálláson szedtem össze és a vízhólyagokat, melyek alaposan megnehezítették az utat, amire egyébként elég sokat készültem.

Most már tudom, hogy lelkileg nem nagyon lehet, fizikálisan viszont igen. Rengeteget edzettem előtte, előfordult, hogy Debrecenből gyalog mentem haza Balkányba, és sokat futottam, hogy bírjam a napi 30–35 kilométeres távokat.
Persze, vannak olyan történések, melyekre előre nem lehet felkészülni. Ilyen például, hogy bár ki van írva, de reggel mégsem nyit ki a bolt, így a zarándok kénytelen huszonöt kilométert úgy megtenni, hogy nincs se élelme, se vize. Pamplonában eltévedtem, így aznap 45 kilométert gyalogoltam, egyik éjszaka a közösségi szálláson, ahol nem egyszer 80–100 ember volt, leestem az emeletes ágy tetejéről, máskor meg lábasok között aludtam egy konyhában.

Kemény próbatétel volt, de egy percig sem gondolkodnék: azonnal indulnék vissza, he lehetne. A nehezebb időszakokban az adott erőt, hogy láttam, ahogyan egy vak ember a felesége segítségével zarándokol, egy hölgy pedig műlábakon járva csinálta végig az utat, s magam mögött tudhattam a családomat, akiknek ezúton is szertném megköszönni a támogatást.

Bár nagyon fáradt voltam, mire elértem az utolsó állomáshoz, már akkor sajnáltam, hogy vége. Az, hogy megcsináltam, önbizalmat adott, bebizonyítottam magamnak, hogy meg tudom csinálni. És van még valami, ami miatt az út kitörölhetetlen emlék marad: bár a mi való világunkban elképzelhetetlen, de az a közel egy hónap semmiről nem szólt, csak a nyugalomról. Ez az, ami leginkább hiányzik.

Kapcsolódó cikkek:

•  Több mint 700 milliárdot hagytak itt
• Nem mese: griffmadárral fog repülni
• Utazás-oldalunk
  - Száraz Ancsa -