Labdarúgás

2024.04.20. 10:45

Elhunyt Tatár György, a DVTK válogatott labdarúgója

Tatár György, a 70. születésnapján

Fotó: Ádám János

Elhunyt Tatár György, a DVTK Aranycsapatának tagja, életének 72. évében. A 11-es magyar válogatott, aki a nemzeti csapatban 5 gólt szerzett, kétszer nyert Magyar Kupát a diósgyőri labdarúgócsapattal (1977, 1980), és tagja volt a mindmáig egyedüliként bajnoki érmet, bronzot szerzett piros-fehér együttesnek (1979). A keménységéről ismert középpályás a DVTK-n kívül mindössze két klub játékosa volt: egy évet a Honvéd Papp József SE katonacsapatában futballozott, illetve pályafutása végén, szintén egy évig, a spanyol CD Castellon labdarúgója volt. 
Tatár György néhány hete került kórházba, ahol súlyos betegsége közepette ápolták. Az 1952. szeptember 10-én született egykori kiválóság, ma hajnalban, 2024. április 20-án távozott az élők sorából.

Tatár Györggyel 2022. szeptember 10-én, a 70. születésnapján készítettünk interjút, az alábbiakban ez olvasható.

Hogy s mint? 
Köszönöm, jól vagyok. És ahogy ilyenkor mondani szokták: bővebben? Nem olyan jól. 

Isten éltesse! 
Ezt hagyjuk. Inkább beszéljünk a sportról. 

Fociról? Vagy teniszről?
Bármelyikről. 

Mikor fogott utoljára teniszütőt a kezébe? 
Hogyhogy mikor? Játszok minden héten, kedden Hollósy Andrással teniszeztünk. Lehet, hogy már nem úgy megy, mint az elején, hiszen a 90-es években Siófokon még tenisztornát is nyertem, de nagyon szeretem ezt a második sportágamat. Nagyon régóta, és gyakran járok a Győri kapui teniszklubba. 

A focit követő sportága ezek szerint szépen megmaradt. 
De nem csak tenisz van, biciklizés is, és járok edzőterembe is. Úgy érzem magam, mint 40-50 éves koromban. 

Úgy látni, hogy tartja a versenysúlyát. 
Tartom bizony. Most ugyan van rajtam vagy 80 deka plusz, ahhoz képest, mint amikor a DVTK-ban vagy a válogatottban játszottam, de ez még belefér. Sajnos, a foci már nem megy, a lábam már nem bírná, ára volt a több mint húsz év futballnak, mindkét térdemet műteni kellene. De a mozgásigény napi szinten megmaradt. 

Volt még egy sportág a foci előtt, az miért maradt el? 
Az atlétika. A foci miatt. Azért hagytam ott, és azért nem folytattam a foci után, mert a térdeim miatt ez szóba sem jöhetett. 

Hogy történt a sportágváltás? 
Általános iskolás koromban a tornatanárom az atlétikát erőltette, ez volt a kedvence. Emiatt azokat, akik a tanórákon mutattak sportügyességet, versenyekre elvitte. Ez az út vitt a DVTK-hoz, az atlétikai szakosztályhoz. Jártam az edzésekre, vittem a sportfelszerelésemet, oda és onnan haza. Közben azt láttam, hogy a focistáknak ezt nem kell csinálni, nekik adtak mindig, és elég volt egy kis szatyorral járkálniuk. Ez volt az, ami tízévesen azt üzente nekem, hogy a futballisták elismertsége magasabban van. A másik, ami nagy lökést adott a labdarúgás irányába, az az volt, hogy apukám jegyszedőként dolgozott a meccseken, és egyszer elvitt magával, hogy lássak én is egy felnőttmérkőzést. Ez annyira meghatározó élmény volt, hogy utána kijelentettem otthon, hogy futballista akarok lenni, engem más nem érdekel. Megfogott a játék, a közönség. És miután járhattam focizni, megfogtak engem is. 

Ezt, hogy érti? 
Hamar megtanultam, hogy precíznek, pontosnak kell lenni. Timkó Jani bácsi volt a szertáros abban az időben, és délután 4 órakor kezdődtek az edzések. Az egyikről valami miatt késtem 5 percet. Mentem a szerelésemért, Jani bácsi viszont azt mondta, hogy ezen a napon nekem már nem ad. Akkor nem értettem, miért, hiszen csak 5 percet késtem, próbáltam meggyőzni, kérlelni, hogy adjon edzőcuccot, de hajthatatlan maradt. Kimentem a pályára, és mondtam az edzőmnek, hogy akár utcai ruhába is beállok, de nem engedte. Akkor és ott megtanultam, hogy mit jelent időre menni valahová, és hogy a pontosság milyen fontos. 

Az ifjúsági magyar válogatott volt az első nemzetközi kitekintése a futballra, és érdekesség, hogy ehhez képest az első NB I.-es meccsére ezek után még három évet kellett várnia... 
Nemrégiben rátaláltam az interneten, hogy 15 alkalommal játszottam a magyar ifiválogatottban. Mivel mint a legtöbb labdarúgó, így én sem vezettem feljegyzéseket arról, hogy mikor, hol mennyit játszottam, meglepett ez a 15-ös szám. A DVTK-ba akkor fiatalként bekerülni nem volt könnyű. Nem úgy volt, mint ma, hogy ötöt lehet cserélni egy meccsen, vagy mint előtte, hogy hármat. Kettő volt a maximum, de a legtöbb edző még ezzel sem élt, nagyon gyakran ugyanaz a tizenegy játékos jött le a meccs végén a pályáról, aki kezdő is volt. Amikor pedig elmúltam 18 éves, elvittek katonának. 

Nem messzire, a miskolci Honvéd Papp József SE-be... De hamarabb szabadult innen, mint a többség. 
Az nagyon nem tetszett, amikor kiderült, hogy katona leszek, hogy itt kell játsszak. Emlékeim szerint negyedosztályú volt a csapat, én pedig NB I.-es futballista akartam lenni. De rövidre zárták velem a témát, az egyik tiszt azt mondta, hogy vagy itt fogok focizni, vagy megyek Sopronba őrkutyának. Utóbbiról azt sem tudtam, mi az, mert ezt a kifejezést addig még nem hallottam. A katonatársak világosítottak fel, hogy ez azt jelenti, hogy foci helyett a nyugati határvidéken sétálhatnék egy puskával a kezemben, és ha jön egy határsértő, egy disszidens, akkor vissza kell fordítani, vagy meg kell állítani, akár a fegyvert is használva. Na, ez nem igazán tetszett. Úgyhogy jött a Papp József SE. Két évig kellett volna szolgálnom, de aztán csak sikerült közbenjárni az érdekemben, hogy visszatérhessek a DVTK-hoz, így hamarabb leszereltem. 

Nem sokkal később, 1973 márciusában pedig végre eljött a nagy nap, az első élvonalbeli meccs. Csereként, az FTC ellen, a hazai pályán 4–1-re elvesztett bajnokin. 
Nem sokkal azután, hogy beálltam, Albert Flórinak csúsztam be. Elesett, de pont rám, és azt találta mondani, hogy „szállj le rólam, te kis... – a következő szót inkább nem idézném, maradjunk a pont, pont, pontnál –, mert úgy felrúglak, hogy felrepülsz a lelátóra”. És mivel úgy látszott, hogy komolyan gondolja, elnézést kértem, és igyekeztem kerülni, hogy ütközzek vele. 

Pedig a későbbiekben ez nem volt jellemző Tatár Gyurira... Keményen beleállt a párharcokba. 
Igen, de ez az első meccsem volt, és Albert tényleg császár volt. Jó pár évvel később, amikor a válogatottban játszottam, és Mészöly Kálmán volt a szövetségi kapitány, az egyik meccsen a félidőben döntetlen volt az eredmény. Ez nem igazán tetszett az edzőnknek, mindenki kapott hideget, meleget tőle, de inkább hideget. Az egyikünknek azt mondta, hogy nem a pesti Váci utcában van sétálni, itt futballozni, ütközni kell, egy másik játékosnak meg azt, hogy nem Újpesten vannak, és – ezt inkább nem idézném szó szerint, maradjunk annyiban, hogy nagyjából az hangzott el, hogy – nem a derék alatti testrészen kell a labdát megállítani. Aztán én is sorra kerültem, és a mondat első részén meglepődtem, mert így hangzott: „Tatár, te pedig játszd a játékod”, és amikor már kezdtem örülni, hogy megúszom a letolást, kis szünet után hozzátette, hogy „de ne ezt a szart”. 

Aztán lehúzta Ön előtt a válogatott kirakatának rolóját... 
Le bizony. Túl sok volt a vidéki fiú a Lakat Karcsi bácsitól megörökölt keretben, és szépen visszaépítette a fővárosi játékosokat. Nem akarom összehasonlítani a jelenkorral az akkorit, de ez még az az időszak volt, amikor Magyarország kijutott a világbajnokságokra, úgyhogy ebbe a válogatottba nem volt könnyű bekerülni. 

És külföldre sem kikerülni... 
Emlékeim szerint 1981-ben történt, hogy a belga Standard Liége hívására egyhetes próbajátékon vettem részt. Volt orvosi vizsgálat és terheléses fizikai teszt is, ahol elég jól teljesítettem, azt mondták, ezerből egy ilyen van, mint én, aki a végtelenségig terhelhető. Vittek volna, de nem engedtek. Buda István volt akkor az ország első számú sportvezetője, aki azzal utasított el, hogy nemrég engedte ki Salamon Jóskát a görög PAOK-ba, és várjam meg, amíg visszajön, mert nem mehet el mindenki egyszerre a DVTK-ból külföldre. Megjegyzem, akkor nem úgy volt, hogy bárki bármikor mehetett külföldre, ehhez külön engedély kellett az állami sportirányítástól, és válogatott labdarúgók is többnyire csak 30 éves koruk után kaptak erre lehetőséget. 

Salamon visszajött, és végül mehetett... 
De hová? Nem a belga bajnokságba, ami nekem jobban feküdt volna, mert az az ajánlat már nem élt, hanem a spanyol másodosztályú Castellón csapatához. Ahol kínlódtam, szenvedtem. A nyelvet nem beszéltem, és mivel az én posztomon egy helyi, háromgyerekes apuka játszott, akit nagyon kedveltek, és létkérdés volt neki, hogy csapatban legyen, mert pénzt csak ez esetben keresett, nem volt könnyű dolgom a csapatba kerülés, a beilleszkedés során. Annyit tudtak rólam, hogy a vasfüggönyön túlról érkeztem, és mivel a csapattársaim közül többen azzal sem voltak tisztában, hogy létezik egy olyan állam, amelynek Magyarország a neve, ezért azt a nevet ragasztották rám, hogy Orosz. Edzésen eltörték az orrom, volt, hogy a kapus ráugrott a fejemre, és kórházba kerültem. Szóval kemény helyre vitt az utam, egy sokkal gyorsabb focit játszó csapathoz, ahonnan egy év után haza is jöttem. 

És ezzel véget is ért a futballkarrierje, 1984 nyarán, amikor a DVTK éppen kiesett az NB II.-be, ahonnan hét évig nem tudott visszakerülni a legjobbak közé. Úgy tudom, hogy a klubvezetők szerették volna, ha segíti az NB II.-es együttest... 
Úgy voltam vele, hogy előbb-utóbb eljön a váltás ideje, a civil élet, és mivel a volt feleségemmel abban az évben nyitottunk egy butikot, egy divatáruüzletet, volt mivel foglalkozni, és nem mellékesen ez jóval jövedelmezőbb volt, mint labdarúgónak lenni. 

Pályafutása során összesen három klubban játszott, az egyikben, a katonacsapatban kényszerből, egy másikban, a külföldiben jutalomból, mindkét helyen nagyjából egy-egy évet, a DVTK-ban pedig közel tizennyolcat. Soha nem csábították más magyar csapatok, például fővárosiak? 
Volt ilyen megkeresés, a Honvéd részéről és a fehérvári Videotontól. Utóbbiak jobban akartak, kétszer is eljöttek, hogy rávegyenek az átigazolásra, de megköszöntem a lehetőséget, és nemet mondtam. Egyrészt a szüleim miatt, nem akartam őket itt hagyni idősen. Másrészt én itt voltam, vagyok itthon. Vasgyári gyerek vagyok, minden Diósgyőrhöz, Miskolchoz köt. 

Aki látta Tatár Györgyöt a pályán, az tisztában van azzal, hogy mik voltak az erényei. De mint mond erről az érintett? 
Szabó Géza edzősége idején fizikálisan rendben volt a csapat, futballozni pedig szépen lassan megtanultunk... Jó játékosokkal játszottam együtt, a kezdőcsapatot, ahogy sokan, én is fejből fújom: Veréb, Szántó, Salamon, Váradi, Kutasi, Oláh, Tatár, Görgei, Borostyán, Fükő, Fekete. Sajnos, néhányan közülük már nincsenek velünk, az élők sorában. De maradva a témánál: sokszor ajánlottam már azt Diósgyőrben, hogy éljenek azzal, ami minket részben felemelt. Mi az edzések után nagyon sokszor kint maradtunk páran, hogy gyakoroljunk. Én például megkértem egy szélsőt, aki a beadásokban akart fejlődni, hogy dolgozzunk össze, és gyakran fejeltem az edzések után még vagy 50-60-at kapura, a fejjátékom tökéletesítése érdekében. A futómennyiségemmel sem volt baj. Lakat Karcsi bácsi kérdezte az egyik válogatottmeccs előtt, hogy tisztában vagyok-e a dugattyú működésével, mert nekem az lesz a dolgom a pályán, hogy a két 16-os között fel és le mozgok, és amikor úgy érzem, hogy fogy az erő, akkor felteszem a kezem, és jöhetek le csereként a pályáról. A végére elfáradtam, és már alig volt miből erőt meríteni, de az akarat vitt előre, és persze hogy nem kértem cserét. Tényleg sokat bírtam futni, ennek az alapjait az iskolában szereztem meg, Fekete Dezsőnél, ő volt a tornatanárom. 

A civil életben a kereskedelem után jött a vendéglátózás. Hány éven át üzemeltetett kocsmákat? 
Tizenkilenc. Volt az Avason a Papucs, utána a Corner, aztán az egyetemen a büfé, ahol sok jó csaj megfordult, majd a Győri kapuban a Tokaj. 

A csajokat említette, ebben nem volt hiánya, az elmúlt évtizedekben sok csinos, dekoratív nő tűnt fel az oldalán... 
Jó ízlésem volt, illetve van... A jelenlegi párom, Gwendolyn is ilyen. Budapesten lakik, az operettszínházban dolgozik, nem élünk együtt, de gyakran találkozunk. Minden hétvégén jön Miskolcra, a DVTK legutóbbi hazai bajnokiján is együtt voltunk kint, és annak ellenére, hogy az MTK ellen hétfőn játszunk, szeretné megoldani, hogy itt tudjon maradni ezen a napon is, hogy együtt menjünk ki erre a mérkőzésre. Ez a meccs egyébként szerintem fordulópont lehet, ha el tudjuk őket kapni, akkor talán egyenes lesz az út hazáig, az NB I.-ig. De nem lesz könnyű, mert az MTK erős csapat. 

Témánál vagyunk... Hogy látja a maiakat, a DVTK jelenlegi helyzetét? 
Nem jó, hogy az NB II.-ben vagyunk, hogy nem jutottunk egyből vissza. Az előző két edzőváltás nem volt hétköznapi, de ezzel már kár foglalkozni. A jelenlegi szakmai munkát, potenciált felmérni nem igazán lehet, egy új edzőnek nem is hetekre, hanem inkább hónapokra van szüksége ahhoz, hogy megismerje, megtudja, hogy kiben mi rejlik, ki, hol és miben lehet a csapat hasznára. De nagyon jó, hogy az új edző két győzelemmel kezdett, de idő kell ahhoz, hogy visszajöjjön a régi Diósgyőr. 

Csak a meccsekre jár ki? 
Úgy mondanám, hogy nem csak a felnőttmeccsekre. Ugyanis bedolgozok a DVTK-nak, scoutként az utánpótlásmeccseket, az ellenfelek játékosait figyelem. Éppen a napokban néztem meg, hogy eddig összesen 164 fiatalról írtam jellemzést. 

Néhány évtizede alig volt olyan, aki ne tudta volna, hogy ki a Tatár Gyuri. Manapság mi a helyzet a népszerűséggel? 
Ma is nagyon sokan rám köszönnek, megismernek, megállnak beszélgetni. A Győri kapuban nem tudok úgy sétálni, hogy ne köszönjenek rám. Ez nagyon jó érzés.

 

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában