„Születésnapomra egy múzeumot szeretnék”

„Hosszan sorolhatnám a megindító, elgondolkodtató történeteket, melyek azt mutatják, hogy milyen hatalmas lelki impulzust ad a múzeum a színházcsinálóknak.” Ezt mondja Mikita Gábor színháztörténész-muzeológus. A téma: idén negyedszázados a Déryné utcai intézmény. A tegeződést a régi ismeretség indokolja: Gábor egykor kritikusként és színházi szakértőként is az Észak-Magyarország szerzője volt.

„Bennünket is váratlanul ért a felkérés” – így reagált Dobrik István, a Miskolci Galéria igazgatója az Észak-Magyarország 25 évvel ezelőtti interjújában arra a tényre, hogy a miskolci közgyűlés a színészmúzeum létrehozásáról döntve az új múzeum működtetését a Miskolci Galériára bízta. Negyed évszázad telt el. Jó döntésnek bizonyult-e, hogy a galéria, majd a Herman Ottó Múzeum egységeként találta meg és alakította ki a maga helyét a helyi kulturális élet kínálatában a színészmúzeum?

Egyértelműen jó döntésnek bizonyult. Éppen tíz éve egy színháztörténeti kiállítóhely megszűnése kapcsán az egyik országos napilap egy cikkében számba vette a hazai színháztörténeti gyűjtemények helyzetét. A miskolci színészmúzeum is egy bekezdéssel szerepelt volna az összeállításban, de az újságírót annyira lenyűgözte a múzeumunk működésének gazdagsága, hogy rólunk önálló írást közöltek egy másik lapszámban. A galéria olyan stabil anyagi biztonságot, szervezeti hátteret, szakmai segítséget biztosított, ami lehetővé tette a hasonló jellegű kis gyűjtemények működéséhez képest a sokoldalúbb, gazdagabb tevékenységet, biztosította az „életbenmaradást”. A szervezeti besorolás, infrastruktúra mellett fontos volt, hogy a különböző művészeti területek alkotóinak együttgondolkodása, egymásra figyelése Miskolcon nem volt előzmények nélküli: a Miskolci Nemzeti Színház azóta elhunyt legendás művészeti főtitkára, Siklósi László a képzőművészek helyi szervezetének titkára is volt, kezdeményezésére a teátrum műsorfüzeteit a hetvenes években a város neves képzőművészeti illusztrálták. A nyolcvanas évek nyári színházi előadásainak létrehozói között tervezőként képzőművész, helyi építész is szerepelt. A galéria művészklubja a Déryné utcában vagy az építészek Kollektív Háza a színháziak számára is „otthonként” szolgáltak. Ezek a korábbi együttműködések előkészítették, segítették, hogy sikeresen tudott beilleszkedni a színészmúzeum a galéria világába. A Herman Ottó Múzeumhoz való csatlakozás pedig új szakmai együttműködési lehetőségeket biztosított.

A miskolci színház épületegyüttesének rekonstrukcióját tervező Bodonyi Csaba a múzeumot is belegondolta az új színházba. Nem volt-e ez fizikai-térszervezési értelemben kényszerpálya arra nézve, hogy milyen legyen maga a múzeum, hiszen a vele szemben támasztott tartalmi követelmények – ne csak levendulaillatú emlékszobák legyenek benne, de dolgozza is fel a helyi színjátszás történetét, évadról évadra dokumentálja a miskolci eseményeket – később fogalmazódtak meg?

A gondolat, hogy a múzeum a Déryné utca 3. szám alatti épületben nyíljon meg, már a színészmúzeum kezdeményezőjében, Gyarmathy Ferenc színművészben is megfogalmazódott: eszmei jelentősége van annak, hogy ott áll az intézmény, ahol Magyarország első magyar nyelvű kőszínháza is. A látogató abban a lépcsőházban sétálhat fel az emeleti kiállítótérbe, ahol Déryné és színésztársai is közlekedtek. Sokan megfogalmazták azt, amit napjaink egyik legjelentősebb operatőre, Nagy András mondott, amikor fotóit mutatta be nálunk: rendkívül megnyugtatóak az épület arányai, különleges, pozitív kisugárzással rendelkezik a tér. Ez többet nyom a latba, minthogy tárlatrendezéskor a muzeológusnak valóban gúzsba kötve kell táncolni a kiállítótér szűkössége és arányai miatt, és hogy minden egyéb tekintetben is kinőttük az épületet. De ezzel kapcsolatban Egressy Gábor színművészt szoktam idézni, ő írta a naplójába, a második kőszínházunk megnyitását követően, mikor számbavette az épület hiányosságait: „köszönjük meg az Istennek, hogy nemzetiségünk egy Házzal gazdagodott. (...) Azért kívánjuk, hogy adjon Isten ilyen színházat azoknak, kinek nincs: Debreczennek, Váradnak, Szegednek és Egernek”...

A múzeumalapítást a Gyarmathy Ferenc által nagy lelkesedéssel évek óta összegyűjtött, rendszerezett anyag tette lehetővé. Ez valóban olyan alap, amire intézményt lehetett felhúzni? Egyáltalán, tartható-e az építkezés-analógia? Nem inkább térben és időben máshogyan megoszló, nem épületszerű bemutatási lehetőségekről van szó?

A múzeum 25 éve azt bizonyítja, hogy Gyarmathy Ferenc gyűjtése végül is jó alapnak bizonyult, még ha mennyiségét tekintve valóban kicsi volt, és elsősorban a művészek személyes emlékeit tartalmazta a törzsanyag. A mesebeli varázsbabhoz hasonlítanám, amiből égigérő paszuly nőtt ki. Ami az építkezés-analógiát illeti: egyrészt valóban, egy épületben egy állandó kiállítás és egy raktár egy muzeológussal önmagában ma már nagyon kevés egy múzeumi működéshez. Alapnak gondolom – akár a kutatókra, akár a nagyközönségre vonatkozóan – a sokszínű online jelenlétet és tartalomszolgáltatást: a digitalizált műtárgyak, a múzeumi rendezvények közzététele mellett mi eljutottunk oda, hogy például a legutóbbi Moszkvából érkezett Viszockij-emlékkiállításunkhoz kortárs alkotók nekünk készített alkotásaiból született Viszockijról valló „kiállítási melléklet” a Spanyolnátha internetes folyóiratban, amit az érdeklődők azonnal megtekinthettek a kiállításban vagy később, akár a tárlat bontása után is az otthonukban. De emellett magától értetődőnek tartom a hely atmoszférájával, a különleges installációval, a személyes hangvételű, elkötelezett tárlatvezetéssel is ható tárlat jelentőségét, nélkülözhetetlenségét is. Egy jelmezről egy az internetre feltett 3D-s fotó is csak tájékoztató jellegű „lenyomat”, egy kosztüm igazán hatni csak testközelből tud, felragyogni pedig csak a reflektorok fényében. Ez szó szerint igaz, nem egyszer tapasztaltam, hogy a természetes, nappali fényben kiállított ruhák nem élnek, zárt teret, közvetlen reflektort kívánnak. A több mint 30 ezer negatívunkat nem szerezhettük volna meg, ha az ajándékozó vagy eladó alkotókat, örökösöket ne győzte volna meg a múzeum falai között zajló, szemmel is jól látható, szakmaiságával meggyőző tevékenység. Ráadásul ma már egy múzeum nemcsak a gyűjtemény megőrzéséről, bemutatásáról szó. Igen, „kell egy hely”, ahová bármikor betérhetnek a szakmai munkatársak, látogatók, színháziak. Ahol múzeumpedagógiai foglalkozásokat lehet tartani diákoknak. Ahol több évtized után újra találkozhatnak régi színházcsinálók. Amikor pár éve egy internetes szavazáson a színészmúzeum elnyerte a legnépszerűbb miskolci kiállítóhely címet, az egyszerre szólt az épület falai közötti tevékenységnek – kiállításával, programjaival együtt -, és az online jelenlétünknek, illetve az óvodákban tanodákba, könyvtárakba kivitt programjainknak.

A színházat a pillanat művészeteként jellemzik. Hogyan lehet a pillanatot úgy megragadni, hogy az általánosan érdekes legyen a múlt iránt érdeklődők számára?

Minden történeti múzeum, kiállítás számára kihívás megidézni olyan pillanatokat, amiket a látogató nem élt meg. De a történelmi tárgyú tárlatok helyzete némileg könnyebb: jó esetben a látogató tanulmányainak köszönhetően rendelkezik kellő ismeretanyaggal, viszonyulási pontokkal, a múzeum pedig ki tud állítani nagyon mutatós, patinás tárgyakat. A színházi gyűjtemények – ahogy a francia színházi szakember, Patrice Pavis is fogalmaz a Színházi szótárában – „szegényes tárgyi anyaggal rendelkeznek” -, ha meg is maradnak egy előadás rekvizitumai, a papírmasé kellék nem hat úgy, mint egy ötvösművészeti remekmű. S a mi látogatóink nem tanultak színháztörténetet, így aztán nagyon áttekinthető, jól értelmezhetően felépített anyaggal, kevés, de hatásos vizuális elemmel kell segíteni őket, hogy élményszerűen tájékozódni tudjanak egy ismeretlen világ megidézésében.

A nézőknek megvannak a maguk saját emlékezetes miskolci színházi pillanatai. Nekem például Paláncz Ferenc az Egerek és emberekben, Lázár Kati és Blaskó Péter a Kaukázusi krétakörben . Ezekkel az eleven emlékekkel mit lehet kezdeni a múzeum szervezése és működtetése közben?

Jól mondod: az elmúlt időszakot illetően minden látogatónak megvan a maga egyéni, személyes színháztörténete. Saját tapasztalatom és véleményem, hogy azok, akik középiskolásként, fiatal egyetemistaként nekik tetsző színházi előadásokat, alakításokat láttak, azok számára az a színházi stílus, annak a korszaknak a bemutatói, alakításai lesznek egy életre szólóan a meghatározók. Ez a viszonyulási alap a múzeumi látogatók esetében is: diákkoruk élményeit keresik, emlegetik leginkább. Ahogy te is most a középiskolás éveid két élményét emelted ki. De egy kedves ismerősöm az általad említett évadokból például a Csapodár madárkát hozza szóba minden egyes beszélgetésünkkor. Más a Denevért említené. Azaz már az is kihívás, nagy feladat számunkra, hogy a szakma számára kiemelkedő előadások mellett minden egyes generáció megtalálhassa a maga kedvenceit egy kiállításban, melyet nem csak az épület méretei határolnak be, de a látogató „befogadási kapacitása” is. Amikor 2010-ben újrarendeztük az állandó kiállítást, teremről teremre, sarokról sarokra haladva végignéztük a forgatókönyvet: mi lehet az adott ponton érdekes, hatásos egy miskolci látogatónak, egy idegennek, egy szakmabelinek, egy külföldinek, egy gyermeknek... Amivel mi segítjük a látogatót, az az installáció. Egy imitált kulisszák mögötti színházi világot építettünk fel tíz éve Juhász Katalin díszlettervezővel, benne „öltözővel”, színházi szerkezetekkel, s bármennyire stilizált, leegyszerűsített is ez a tér, elvarázsolja a látogatót a hangulatával, az interaktivitásával. Ha rendelkezel kellő játékossággal, nyitottsággal, jelmezt öltesz, akkor színházcsinálónak érzed magad benne. Ha éppen egyedül vagy fent, és leülsz a színházi nézőtér nagyméretű fotója elé, akkor miskolci színházba járóként idővel hallod a nézőtéri zsongást, lelki szemeid előtt megjelenik egy-egy színpadi pillanat.

„Nem luxus” – ez szintén Dobrik István máig helyeselhető válasza volt az említett negyedszázados interjúban. Hol találta meg a helyét szellemi értelemben a Miskolci színészmúzeum?

Azt szoktam mondani: a színház az a művészeti ág, amely képes egy előadásba minden más művészeti terület elemeit beolvasztani. S több száz éves szövegekből kiindulva a jelenre reflektál. Lehet, nagyképűen hangzik, de arra törekszünk, hogy a múzeumunk is így működjön, zenei, irodalmi, képzőművészeti programokat kapcsolva a mi múzeumi-teátrumi világunkhoz. Nevetve mondom, de tényleg így van, hogy nincs téma, amit a színházhoz és a színészmúzeumhoz ne tudnánk kötni. Úgy érzem, elmondhatom, hogy nagyon hamar túlléptünk a „nosztalgiamúzeum” jellegen, a színházi múltból építkező, ugyanakkor azt megőrző, erősítő szakmai-művészeti, közművelődési intézménnyé váltunk, amely a közönség népszerűsége mellett szakmai rangot is kivívott. Ezt bizonyítja, hogy szakmai partnerünk a világ legrégebbi, legnagyobb színházi múzeumi intézménye, a moszkvai Bahrusin Múzeum is, ahol pár éve a magyar operettről szóló kiállítást rendezhetünk, s évről évre érkeznek tárlatok Moszkvából. Ez körülbelül olyan, mintha egy vidéki kis galéria a Louvre-ral állna szakmai kapcsolatban. A turisztikai szakma egyik nagy elismerése pedig, hogy a Forbes magazin kiemelését követően egy tavalyi országos programban is Miskolc öt legfontosabb látnivalója közé soroltak minket. Hosszan sorolhatnám a megindító, elgondolkodtató történeteket, melyek azt mutatják, hogy milyen hatalmas lelki impulzust ad a múzeum a színházcsinálóknak. „Amióta vissza kellett vonulnom a színpadtól, azóta ez a múzeum jelenti nekem a színházat” – mondta a legendás színésznő, Komáromy Éva sok nyugdíjas kollégája szeretetét is megfogalmazva.

A Pincehely galéria révén a kortárs művészet is fontos bemutatkozóhelyet kapott a Színészmúzeumban, olyan időkben is, amikor erre máshol nem lett volna lehetőség.

Óriási jelentőségűnek érzem, hogy a múzeum nem csupán helyet ad a kortárs művészeteknek, befogad tárlatokat, rendezvényeket, de a Teátrum Pincehely Galéria valamint a Spanyolnátha művészeti folyóirat révén aktívan hozzájárulunk új kortárs alkotások születéséhez. Felbecsülhetetlenek a Spanyolnátha Nemzetközi Küldeményművészeti Biennáléknak köszönhetően a színészmúzeum közönsége számára készített sorozatok: Zsubori Ervin Hamlet-elektrográfiái, vagy Homonna György mail-art festményei, melyek Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán Miskolcon születő szerelmét dolgozták fel. Nagy büszkeség, hogy két speciális közönségréteg érdeklődését is új irányba tudtuk fordítani: jó látni, ahogy idősebb látogatóink felfedezik a kortárs megközelítéseket, míg a kísérletező alkotók rácsodálkoznak a színházi múlt relikviáira. A más közegből érkezők – különböző ízlésüktől, gondolkodásmódjuktól függetlenül – kiválóan tudnak egymással szót váltani. S ne feledkezzünk meg a legfiatalabbakról sem: ma már természetes, sőt, kötelező elvárás a múzeumpedagógiai tevékenység. Két évtizeddel ezelőtt még csodálkozást váltott ki, amikor azt kezdeményeztem, hogy legyen a múzeum a fiatalok számára ismeretterjesztő, színházi nevelési helyszín is, szólítsunk meg az ovisoktól kezdve minden korosztályt. Még olyan tapasztalt, nyitott szakemberek, mint Gabnai Katalin drámapedagógus vagy Lőrinc Katalin táncművész is meglepődtek, amikor felkértem őket, hogy írjanak számunkra színházi beavató meséket. Ma már ez egyik legmarkánsabb tevékenységünk: volt, amikor az év végi összesítéskor derült ki, hogy a színészmúzeumban egymagam több foglalkozást tartottam, mint a Herman Ottó Múzeum összes kiállítóhelyének múzeumpedagógusai együttvéve. A miskolci múzeumok közül nálunk alakult meg tehetségpont, mi fogadtuk az első iskolai közösségi szolgálatban résztvevő diákokat.

Van-e visszahatás a mindenkori színház és a Színészmúzeum kapcsolatában: épül-e láthatóan valami abból a múltból, amit és ahogyan dokumentáltok?

Röviddel a múzeum megnyitása után elhunyt az alapító munkatárs, Gyarmathy Ferenc. Helyét a színház nyugalmazott igazgatója, Gyarmati Béla vette át: az ő személye magától értetődően kötötte egybe a két intézményt. 2003-ban az akkori új igazgató, Halasi Imre a színház 180 éves jubileumának ünneplésével kezdte működését: az egyhetes eseménysorozatot közösen szerveztük. A következő vezetés, Kiss Csaba és Béres Attila személyesen kísérte át a múzeumba a színház új logójának megtervezésére vállalkozó egri diákokat, hogy nálunk tanulmányozzák a színházi működéshez kötődő nyomtatványokat, áttekintsék az előző évtizedek tipográfiai megoldásait. Két kiragadott példa, hogy újonnan érkező igazgatók számára már az első percben is evidens volt az azonnali együttműködés. De legalább ilyen fontosak a személyes, egyéni ránk figyelések, a múzeumi kiállításból merítkezések. Egy országos hírű színészünk jegyezte be ezeket a sorokat a vendégkönyvünkbe, amikor esti fellépése előtt megnézte a múzeumunkat: „ma ismét tanultam valamit a színházról. Este már másképp játszom, mint eddig...”

Mi lesz majd 2023-ban, a 200 éves évfordulón a hozzáadott értéketek az ünnephez?

Kihívás ez is, hiszen mi évforduló nélkül, a 181. vagy 193. évadban is ugyanolyan elkötelezettséggel végezzük a munkánkat, évről évre keressük az értékmegőrzés, -továbbadás új lehetőségeit, napi szinten tudatosítjuk ennek a kétszáz évnek a jelentőségét. A közreműködésünk egy nagyobb egyeztetés és együttműködés része kell hogy legyen. Ettől függetlenül házon belül már körvonalazódik, hogy mit teszünk, mit tennénk az ünnepi asztalra. De a születésnapi meglepetéseket, ugye, nem szoktuk elárulni. Annyit mondhatok: ahogy a hétköznapokon, most is arra törekszünk majd, hogy minden korosztályt megszólítsunk.

Milyennek szeretnéd tudni a következő 25 évet?

Vannak olyan kitaposott ösvényeink, amelyekről nem szeretnénk, talán nem is lehet letérni. Ugyanakkor az alapján, hogy az elmúlt évtizedekben mennyit változott a világunk, s benne a múzeumi gondolkodás, elképzelni sem tudom, hogyan működik majd a múzeum negyedszázad múltán. De bízom benne, hogy az intézmény megőrzi a nyitottságát, továbbra is sugározza azt a színházcsinálók iránti odaadó tiszteletet és szeretetet, ami létrehozta és működteti az intézményt. A közelmúltban egy óvodapedagógus elmesélte, hogy korábban részt vettek nálunk egy foglalkozáson, melynek hatására egy addig betegesen szorongó, megszólalni is alig merő, zárkózott kislány lelki egyensúlya helyreállt, megnyílt a közösség előtt: „a múzeumban akkor ott történt valami...” – szólt az összegezése. Ez számomra a múzeum legszebb története, legszebb mondata amellett, amit egy kisfiú mondott a szüleinek azután, hogy nálunk járt: ,,Születésnapomra egy múzeumot szeretnék”. Boldog lennék, ha következő 25 évben még sok ilyen mondat hangzana el.