Micike és Gizike (titkos) levele

A járdán eldobva (elfújta a szél?) talált egy 1985-ös, nyílt levelezőlapot Balogh Attila, a lapot feltöltötte a Facebookra, a Miskolc a múltban csoportba. „Valaki felismeri? – fűzte a poszthoz. – A címzett vagy a feladó rokona esetleg? Úgy gondolom, ez három és fél évtized távlatában már inkább kultúrtörténeti ereklye, semmint személyes irat”.

A lapot írógéppel, sűrűn írta tele feladója, Tomcsányiné Mici, részletesen beszámol arról, hogy kivel, mi történt akkor a közös ismerősökkel és a családban. A címzett özv. Esztergályos Gusztávné a miskolci Hegyalja utcáról.

Megvan a tulajdonos

A levelezőlap megmozgatta a közösségi oldal olvasóit, sorban születtek a kommentek, míg néhány nap múlva a posztoló megírta: megvan a lap tulajdonosa, legalábbis az unokája, Esztergályos Gusztáv.

Megkerestük, beszélgettünk. Érdekes életek, miskolci sorsok rajzolódtak ki, elmeséljük.

– Éjfél körül hallottam, hogy jött egy üzenet, egy barátom osztotta meg Attila posztját. Bevallom, először nem örültem neki. Mit szól majd az édesanyám? Miért kellett a személyes iratot kiposztolni? Azt hiszik majd, hogy hanyagok voltunk? – így cikáztak a gondolataim. Aztán később megörültem neki, hogy ilyen, kissé kalandos módon került vissza a családunkhoz a lap, a posztolás után alig egy nap alatt. Lám, mire jó a Facebook…

És megtudtuk, a levlap a legjobb helyre került: Esztergályos Gusztáv édesanyjának gyűjteményébe.

– Elképzelésem sincs, hogyan került az utcára a lap – kezdi Gusztáv. – Arra tudok gondolni, hogy nagymama kölcsönadta valakinek egy könyvét, amiben könyvjelzőként lehetett benne Mici néni levele. Aztán a szelektálás során valaki kidobhatta. Mi nagyon őrzünk minden régi emléket, biztos, hogy nem dobtuk volna ki.

Mici néni egyébként Gusztáv keresztanyja volt, Tomcsányi Béláné, nagyapjának, idősebb Esztergályos Gusztávnak a húga. Budapesten éltek. Ő levelezett a sógornőjével, 1985-ben már mindketten elmúltak 70 évesek.

Csúnya volt a kézírása

– Gyakran írt Micike néni, meg telefonált is. Nagyon csúnya volt a kézírása, ezért írt írógéppel. De hát tehette is, a Heim Pál Gyermekkórház főorvosának volt a titkárnője – meséli Gusztáv, aki egyébként több albummal, fényképpel, könyvvel érkezett szerkesztőségünkbe.

Nyitjuk az 1940-es albumot, szinte művészi igénnyel rendezettek benne a fotók, mindegyik alatt a felirat, hol készültek. A képeken a fiatal Esztergályosék, a nagymama, Gizike és a nagypapa Bánkúton, Ómassán, Garadnán.

– Imádtak kirándulni. Később édesapám is, aki belém is belenevelte a Bükk szeretetét – meséli Gusztáv. Az album vége felé már olyan képet is látunk, amin a kisbabájukat, beszélgetőtársunk édesapját tartják a karjukban. Két gyermekük született egyébként, a fiú és egy leány.

A háború idején

– Nagypapa Budapesten született, ott végezte el az egyetemet, majd a Ganz-gépgyárban dolgozott. A háború idején költözött Miskolcra a nagymamával. Diósgyőrben, a gépgyárban főkonstruktor volt, ez gépészeti szinten a csúcsot jelentette. Sőt, amikor a háború után megalapították a Miskolci Egyetemet, az úgynevezett emelőgépek tanszéke az ő nevéhez fűződik. Sajnos nincsenek az általa írott jegyzetek a tulajdonomban – mondja. Illetve valami mégis van: egy, az ’50-es években készült „Húzótüske” nevű egyetemi folyóiratot mutat, amelyben a hajdani hallgatók figurázzák ki oktatójukat, a nagypapát, azaz a raccsolását.

– Édesapám meséli, nem vette szívére, csak nevetett rajta. Egyébként is jó humor­érzéke volt. És valóban raccsolt, egyébként pedig angolul, németül és franciául perfektül beszélt.

Micike néniről, a levelezőlap feladójáról is beszél Esztergályos Gusztáv. Férje, Tomcsányi Béla 1898-ban, nemesi családba született. Egyrészt elvégezte a hegedű tanszakot, másrészt szenvedélyesen fotózott – ki más lett volna a kedvenc modellje, mint Micike néni, erről fotót is mutat beszélgetőtársunk – harmadrészt Béla bácsi a rádió­technikában is jeleskedett. Olyannyira, hogy Gusztáv szerint a magyarországi rádiózás bevezetésének kulcsfigurája volt. Sajnos ezek a dokumentumok elvesztek, de ő volt az első olyan mérnök Magyarországon, aki elektrotechnikából szerezte a diplomáját.

– A háború idején egy komplett rádióstúdiót sikerült megmenteni a bombázások elől, így Béla bácsinak köszönhető, hogy korán újraindulhatott hazánkban a rádiózás – meséli Gusztáv.

Tomcsányi Béla élete később rosszul alakult. A ’40-es évek végén, az új rendszer hajnalán nagyon rosszul viselte, hogy helyére elvtársakat ültettek, így főbe lőtte magát.

– Mici néni egyedül maradt, soha többé nem ment férjhez, gyermekük nem volt – tudtuk meg.

Kollégiumi nevelőtanár

Esztergályos Gusztávék Miskolcon élték le az életüket. Fia, Gusztáv kohómérnöknek tanult a Miskolci Egyetemen, később a Gábor Áron Szakközépiskola mérnöktanára, majd kollégiumi nevelőtanár lett, ott dolgozott 1994-ig, haláláig.

– Folytattam azt az utat, amit édesapám elkezdett. 1994-ben utolsó éves voltam a gépészmérnöki karon, amikor édesapám halálát követően megkeresett a kollégium intézményvezetője, hogy mint frissdiplomás, nem szeretnék-e édesapám helyére lépni. Azóta is a szakmában vagyok, most a Petőfi-kollégium megbízott vezetőjeként.

Megtudjuk még: nagypapája 1962-ben halt meg, akkor a nagymama elköltözött: új otthonába érkeztek a levelek – többek között – Mici nénitől.

Megvan mind. Nagymama 1999-ig élt. Menye, Gusztáv édesanyja nagyon szereti olvasgatni, rendezgetni, nézegetni a régi emlékeket, az ő gyűjteményét ékesíti már a most újra a családhoz visszakerült, 1985-ben íródott nyílt levelezőlap.