Ilyennek látja egy borsodi vadász a farkasokat

„Brehm szerint a honi vadászok kétféle farkast szoktak megkülönböztetni: az erdei farkast (canis lupus) és a nádi farkast (canis aureus). A harmadik félével, a jeladós farkassal (canis morse) Brehm mesternek nem volt alkalma találkozni. Mielőtt tovább lépnék, két dolgot le kell szögeznem. Egy: a jealdós farkas kilövését mélységesen elítélem. Kettő: Magyarországon a farkas őshonos. Volt. Tianonig” – így kezdi lapunknak eljuttatott írását Tarnóczky András, aki sokáig volt területes vadász. 1972 óta él egyébként Miskolcon, kora gyerekkora óta vonzotta az erdő varázsa, növény és állatvilága. Mindig is szeretett volna erdész-vadász lenni, de sorsa másképp alakult: a Kertészeti Egyetemen táj- és kertépítészeti szakon végzett. Feleségével az Északtervnél kezdték Miskolcon tervezőként, négy év múlva nevezték ki főmérnöknek a Kertészeti Vállalatnál. Vadász már főmérnökként lett, ez idő alatt igaz barátokra és igaz ellenségekre tett szert. Ez utóbbi sorokat nemrég megjelent könyvének fülszövegében olvashatjuk.

Tisztelet az állat iránt

Tarnóczky András ugyanis Tele van a hold címmel írta meg vadásztörténeteit, a könyv a miskolci Bíbor könyvkiadónál jelent meg. Bár eleinte idegenkedve nézte a Bükknek a zalai dombsághoz képest zord tájait – Nagykanizsán született – aztán a hegység befogadta, elfogadta.

Érdeklődéssel olvastuk a könyvet: lenyűgöző, kiforrott a szerző stílusa, és maguk a történetek is izgalmasak. Egy olyan világba röpítik az olvasót, ami a mai (városlakó) ember számára szokatlan, nehéz azonosulni az állat becserkészésének, kilövésének történeteivel, de a könyvből megismerhető a vadászat létjogosultsága és fontossága, és az is igaz, hogy a sorokból az állat iránti tisztelet és szeretet is árad.

A szerzővel szerkesztőségünkben beszélgettünk a közelmúltban, megtudtuk tőle, hogy az írás már gyerekkorától „vele van”, középiskolai magyartanára biztatta annak idején. Írt verseket, novellákat, újságcikkeket, szakkönyvet, regényt is, mielőtt megjelentek volna vadásztörténetei. Sokat lehetne írni róla, de most nézzük, ami a legaktuálisabb: véleményét magáról a farkasról.

Félve menekül az ember elől

A canis lupust (azaz erdei farkast) a meséket kivéve gyáva, félénk, emberkerülő vadként írják le, amely azonban vadászata során vérengzővé válik, sokkal többet öl, mint amennyit elfogyasztani képes, fogalmaz a vadász. Emlékeztet rá, hogy a szürke farkas vadászatának széles irodalma van. Említi Újfalvi Sándort (erdélyi magyar emlékiratíró,1792-1866), aki írásában az angol népet dícséri, amiért ezeket a vadállatokat az utolsóig kiirtotta. Tehette, mert a tenger védőbástyául szolgált. „Erdélyben a farkast csak gyéríteni lehet, mert a szomszédos területekről újra bevándorol” Az erdélyi író beszámol egy viharos éjszakáról is, amikor földbirtokos társának kertjében négy farkas 86 birkát ölt meg, holott csak egyet vitt el.

A farkasok bátorságáról lehangoló véleménnyel van. Állítja, hogy még a halott embert is nagy ívben kerülik, leírt viszont egy tragikus esetet: egy ifjú vadász a lelőtt farkast lábánál fogva húzta maga után. A vad magához tért, s utolsó erejével torkon ragadta elejtőjét. Mindketten odavesztek.

– Aki a farkasról jót akar hallani, ne olvassa Újfalvit! – jegyzi meg lapunknak Tarnóczky András. És említi még Thurn-Rumbach István nevét (kitűnő vadász és remek író volt a múlt század elején-közepén – a szerk.), aki a farkasok kártételéért a rövideszű pásztort, a csobánt okolja, aki a jobb ízű, kiadós és zamatos tejért az erdőbe tereli nyáját, így kínálva fel őket a farkasnak. Vallja, minden tapasztalt vadász tudja, hogy a farkas félve menekül az ember elől. A farkas irtását csak módjával javasolja, mert véleménye szerint a létért való küzdelem hiányában a vadállomány elsatnyul, s nincs többé kapitális szarvasbika.

A vadőr szakszerűbben szelektál

Thurn-Rumbach István szavaival nem ért egyet beszélgetőtársunk, aki megjegyzi, egyes vadaskerti tapasztalatok nem ezt mutatják, ő úgy véli, a képzett vadőr szakszerűbben szelektál, mint egy bekattant ordas. Idézi viszont még Maderspach Viktor (szintén erdélyi, vadászati szakíró 1875-1941) szavait, aki szerint a farkas a vadon legtitokzatosabb csavargója. Kártétele mindenütt látható, de őt magát kevesen látták, s még kevesebben ejtették el. Azt a kevés farkast, amit lőtt, talán egy kivételével a véletlennek köszönheti.

A farkas becsületére említi, hogy a háború alatt a halott embert soha nem kezdte ki, ellentétben a rókával.

Toldi is megküzdött a csikasszal

A cikk elején említett másik farkastípust a canis aureust, azaz a nádi farkast hívják még csikasznak, toportyánféregnek és aranysakálnak is. A Balkánról húzódott fel hozzánk, tekinthetnénk akár őshonosnak is – jegyzi meg Tarnóczky András – hiszen már Toldi Miklós is küzdött velük oly módon (lsd. Arany János Toldija – a szerk.), hogy egyiket a másikkal verte agyon. Ázsiója meg sem közelíti a szürke farkasét. Méretében is alulmarad, alig nagyobb a rókánál. Egyetlen közös tulajdonságuk van, a gyávaság. Napközben pihen, de este hátborzongató, sokszor elviselhetetlen hangon hívja vadászatra társait. Aki ezt a velőtrázó éneket hallja, az aznap nem alszik, de másnap is csak nehezen szunnyad el. Tolvaj. Elvisz mindent, amit tud. A lopás szenvedélye éppen olyan nagy benne, mint a falánksága: idézi a szerkesztőségünkben a vadász Brehm (Alfred Edmund Brehm, német természettudós és író, 1829-1884) leírását. Tarnóczky András szerint a nádi farkas vadászatának irodalma úgyszólván nincs, Nomád Földi László (vajdasági magyar színész, szakíró, sok miskolci számára lehet ismerős a neve, hiszen a miskolci színházban is játszott éveken át – a szerk.) egyik könyvében talált néhány oldalnyi leírást. Lényege: a lelőtt sakál, toportyánféreg belekezdett utolsó dalába, mire a kísérővadász egy jókora kővel szétloccsintotta a bestia fejét. Nem kapta meg az állat azt a tiszteletet, amit a többi vad igen, utolsó falatként nem dugtak döglött tyúkot a szájába, a kürtök sem zengték a csikasz halálát.

Miért védjük az egyiket, míg a másikat irtjuk?

Tarnóczky András saját történeteiből is mesél. Néhány éve, Szilvásvárad közelébe állítólag betelepült két farkas család. A rossz nyelvek szerint telepítették őket, s chip is van bennük, mondja, de ezt (kérdésünkre) nem tudja megerősíteni. A két falka megjelenése vendégünk volt vadászterületén szembetűnő változásokat okozott. A nemes vad lehúzódott a völgybe, a szarvasok bejárnak legelni az óvoda kertjébe, a falu fölött megjelentek a muflonok. Hasonló panaszokat hall Zemplénből is.

– Ilyenkor elgondolkodom – fogalmaz. – Van két farkasunk. Az egyiket védjük, óvjuk, míg a másikat éjjel-nappal, tűzzel-vassal irtjuk. Vajon miért? A szürke szebb? Nagyobb? Kellemesebb a hangja? Kevésbé kártékony? – teszi fel a kérdéseket. Majd hozzáfűzi: „Azzal fejezem be, amivel kezdtem. A jeladós farkas lelövését mélységesen elítélem, de ha a zöld véleményformálók haragját magamra is zúdítom, akkor is kijelentem: Magyarország jelenlegi határai között a szürke farkasnak keresnivalója nincs. Vissza kell szorítani oda, ahonnan jött. A rengetegbe”.