Araszolunk Miskolcon

Hétfő, 16 óra 44 perc. Indulok, ahogy szoktam. Kikanyarodok a Zsolcai kapuba, ahonnan elérem majd a most épült körforgalmat, a turbót. Ezt gondolom. Aztán csak állunk. Valaki mondja, biztos baleset volt ott. Egyébként nem volt baleset.

Zsolcai kapu percekkel később

Állunk a belső sávban és nem mozdulunk. Néhány perces (több piros és zöld) várakozás után sávot szeretnék váltani, mert egy métert sem haladtam, jelzek. Várok, elég sokáig, aztán lassít, megáll, majd mikor elékanyarodok, megindul. Mintha meg akarna ijeszteni, hogy mégis, mit képzelek.

Újratervezés

Megyek a Búza tér felé. Mindenütt autó, akkora sorok, mintha az egész város egyszerre indult volna el. „Jókai-lakótelep!” - jut eszembe az akkor zseniálisnak tűnő gondolat, de amikor odaérek kiderül, vagy mások is ezt gondolták, vagy itt mindenki csapdába esett. A Petőfi tér mellett örülök, hogy le tudok kanyarodni a temető mellé. Mindenütt autó. Lassan kezdem megszokni, lépésben, sokad magammal araszolok. A Jókai végén is van körforgalom, szerintem ennyien délután még soha nem látogatták meg. A körfogalomból kifelé nem tudok kimenni, meg kell állnom, mert a kihajtónál is állnak.

Araszolva

A Dózsa György utcáról a Kis-Hunyadra is lépésben haladunk, majd a Hősök terénél újabb kihívások jönnek. „Engedj be, lécci, lécci!” - egy gyorspostás lenéz autójából, látja, ha most nem enged be, akkor a Petőfi tértől jövő konvoj sok esélyt nem ad majd. Közben a buszok is jönnek-mennek, pontosabban állnak. Bár pont itt egy buszsáv is van, ennyi a szerencséjük. Az jut eszembe, hogy a buszvezetők vajon miket mesélnek otthon az aznapi munkáról. Jobbról egy hölgy – ki tudja mióta – próbál kijönni a mélygarázsból. Itt két sáv, ott egy, meg a Régipostáról kikanyarodók. Ja, és mi, akik a Régiposta utcába vágyunk. Akkor, ott mindenki jó fej volt. Beletelt egy kis pantomimbe, hogy „várj, jönnek szemből”, „te kicsit menj vissza”, a buszsofőr is kedvesen intett, de aztán mindenki köszönt mindent szépen, intett, villantott, és végre abban a sorban ácsorogtunk, ahol lenni akartunk, néhány méterrel odébb. Milyen jó fejek vagyunk – gondoltam, aztán eszembe jutott a Zsolcai kapus ijesztgető. Nem mindenki, de van remény...

Centrum, édes Centrum!

Aztán még a Centrumnál is volt kicsi torlódás, de ez az ismerősféle, ahol egy piros és már indulhatunk is. A Csabai kapu normális utazósebessége, a sorbazártság utáni szabadságérzés elementáris erővel hatott: „Megyek hazafelé!”

Máskor 10 perc és 4 kilométer, most 62 perc és kitudja mennyi benzingőz…