Századik alkalommal emlékeztek

Idén ünnepelte a település a helyi I. világháborús hősi emlékmű felavatásának centenáriumi ünnepségét, szeptember 10-én, a Szoborkertben. A Magyar Honvédség Központi Zenekarának látogatását és koncertjét megtiszteltetésnek tekinti Izsófalva lakossága, ezen a község számára fontos alkalmon – tudtuk meg Ötvös Bélától, Izsófalva polgármesterétől, aki hozzátette: – Az ünnepélyen énekelt a helyi nyugdíjasközösség kórusa, és az egyik hősi halott még élő unokája is eljött. Ezt követően a református templomban ökumenikus istentisztelettel folytatódott az emlékezés. Utána visszatértek a helyszínre, ahol megkoszorúzták a hősi emlékművet. Délután kettőtől pedig falunappal folytatták az összejövetelt, ahol gyermek és felnőtt zenei műsorral szórakoztatták a jelenlévőket egészen este nyolcig.

Az elsők között épült

„A nagy háború mártírjaira való emlékezés hazánkban már 1914-ben elkezdődött kisebb emlékhelyek állításával. 1918–19 zavaros időszakában és a trianoni tragédia első hónapjaiban alábbhagyott az emlékműállítás lendülete, de az 1920-as évek elejétől egyre több város és község tett eleget törvény adta kötelezettségének” – idézte fel az eseményeket beszédében Ötvös Béla polgármester.

„Ez volt ugyanis az első alkalom, hogy pályázat útján választották ki a művet és az alkotót. A kezdeményezők a korabeli helyi közélet legjobbjai voltak: Kőrösi Antal református elemi iskolai tanító, Skultéty Gábor jegyző és Székely László MÁV-állomásfőnök, költő és hírlapíró. 1921 tavaszán gondoltak arra, hogy – mivel más mód erre nem kínálkozott – közadakozásból kellene megörökíteni a község hősi halottainak az emlékét. Kőrösi Antal elnökletével megalakult az Emlékmű Bizottság. Az év végéig sikerült annyi pénzt összegyűjteni, amennyi már lehetővé tette a nagy méretű emlékszobor-állítást. 1922. február 2-án a bizottság 25 alkotó 47 pályaművéből választotta ki Somogyi Sándor budapesti szobrászművész alkotását, amit szeptember 10-én lepleztek le. A szobor talapzatára felvésték a falu 27 hősi halottjának a nevét, valamint Arany János Magányban című versének utolsó szakaszát.

Az allegorikus nőszobor Kőrösi Antal megfogalmazásában: „...szimbóluma a nőnek, aki mint édesanya, életet ad, táplál, gondos szeretetével velünk van szívének utolsó dobbanásáig, akinek szeretete [...] változhatatlan, de a fájdalma is a legnagyobb, a legszentebb övéinek elvesztése felett... De szimbóluma a jobb jövőt ígérő mátkának is, aki méhében hordja a boldog reménység zálogát.”