Az igazságtétel elmaradása a felejtést erősíti

„A kommunizmus áldozatainak emléknapja egyik legfontosabb üzenete a mai magyar társadalom számára, hogy soha olyan eszmék hirdetőinek ne higgyen, akik a tapasztalati valóságot és a tradíciót valamiféle „műanyag” hitpótlékkal próbálják meg helyettesíteni” – fogalmazta meg Máthé Áron, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökhelyettese. A történésszel a kommunista rendszer bűneivel kapcsolatos elszámoltatás nehézségeiről, a nagyhatalmakkal üzletelő posztkommunistákról, valamint a diktatúra bűneit viszonylagossá tevő „államhatalmi humorról” is beszélgettünk.

- Úgy tűnik, három évtizeddel a rendszerváltás után a magyar társadalom kezdi elfelejteni a kommunista rendszer álságait, egyes korosztályok pedig máig egyfajta nosztalgiával gondolnak a Kádár-rendszerre. Ön hogyan tapasztalja ezt?

Súlyos sokkhatás érte a társadalmat az 1990 utáni években. A gazdaság átalakulása lényegében társadalmi összeomlással járt. Hatalmasra nőtt a munkanélküliség, egész iparágak tűntek el, megrendültek a korábbi struktúrák. Ezzel a nagy horderejű átalakulással az átlagember nem igazán tudott mit kezdeni, miközben a gazdaság összeomlása miatt a megélhetésért kellett küzdenie. A korábbi évtizedek politikai bűnei, a Gulág, a málenkij robot, Recsk a rendszerváltáskor egyszerre zúdult a magyar társadalomra, és az utódvédharcot folytató posztkommunista erők mindent megtettek azért, hogy ezeket a témákat marginalizálják vagy lejárassák. Ez sem könnyítette meg az emlékezet visszatérését.

- A Kádár-rendszer szép emlékei azonban maradtak.

A kádári trükk lényege az volt, hogy az ávosok és a megtorlás után a kádári karhatalom fő képviselői látszólag a háttérbe húzódtak, vagy maga Kádár léptette őket hátrébb. Az volt az ajánlat, hogy Magyarország levonulhat a történelem színpadáról, „kicsit fújják ki magukat az emberek, foglalkozzanak a családdal”, ahogyan Kádár fogalmazott. Vagyis a diktatúra általában békén hagyta a társadalmat, ha az békén hagyta őket. Ennek ellenére úgy fogalmaznék, hogy kommunisták vezette diktatúra, bárminek is nevezzék, az kommunista diktatúra marad. Kádár János is úgy mondta, hogy Magyarországon népi demokrácia van, ahol befejeződött a szocializmus alapjainak lerakása. De ez csupán szómágia, amivel a saját önkényuralmi rendszerüket akarták leplezni.

- Mi lehet a magyarázata annak, hogy miközben a fasizmust világszerte egyértelműen elítélik, a kommunizmus és a szocializmus ideológiai rendszerével nem történt meg ugyanez?

Ebben több tényező is szerepet játszik. Az ideológia letéteményese, a Szovjetunió nem egy véres háborúban szenvedett vereséget, hanem szép lassan összeroskadt a hidegháború végére. Létezett emellett a gulyásszocializmusnak nevezett életérzés, amelyben a diktatúra fenntartása összekeveredett egy megengedőbb állam képével, amiről a nemzetiszocializmussal kapcsolatban nem beszélhetünk. De nem voltak nagy nemzetközi perek sem, amik leleplezték volna a kommunizmushoz kapcsolódó bűncselekményeket. Más lett volna a helyzet, ha 1956-ban megbukik az egész közép-európai kommunista rendszer, mert akkor bőven lett volna annyi friss seb, amit meg lehetett volna mutatni a világnak. Mire pedig az 1980-as évek végére értünk, addigra a legnyilvánvalóbban elkövetett bűncselekmények helyét egy sokkal sunyibb, meggyőzőbb, ügyesebben előadott történet vette át. Kádárék arra törekedtek a megtorlás lezárulta után, hogy nemcsak mártírokat ne teremtsenek, de hősök se legyenek.

- A nyugati országokban, ahol ezeket a változásokat nem élték át a 2. világháború után, hogyan ítélik meg a kommunizmust?

A nyugat-európai és amerikai társutas értelmiség kétségbeesetten kapaszkodik az utópia roncsaiba, hogy Vladimir Bukovszkijt, szovjetellenes orosz írót idézzem. Ezek az emberek meghatározó közvéleményformáló pozíciókban vannak még most is, nem hajlandóak szembenézni azzal, hogy magának a kommunizmusnak az ötlete volt elhibázott. Ebből következik, hogy a mai napig vonakodnak kommunizmusról beszélni, helyette használják például a sztálinizmus kifejezést, mintha az vitte volna tévútra az ideológiát.

- Köztünk él az a generáció, amelyből sokan voltak haszonélvezői a Kádár-rendszernek. Hatással van ez a tény napjainkban a közgondolkodás alakulására?

A kommunista rendszer törekedett arra, hogy saját „janicsár réteget” neveljen ki, és ezt nem sikertelenül tette. Olyan emberek számára nyitották meg a felfelé való mobilitás lehetőségét, akik ettől korábban valamilyen oknál fogva elestek. A két világháború közötti polgári rendszerben ugyan volt modernizációs tartalék, de azért sokan maradtak az út szélén, sajnos. A háború után viszont földrengésszerű mozgás ment végbe, a fizikailag is eltávolított rétegek helyére kellettek az új szakemberek, értelmiségiek. Közülük a legügyesebbek tovább örökítették az akkor szerzett vagyont és a felfogást is, ami tovább gördült a második, a harmadik, napjainkban már a negyedik generációra is. De említenék egy másik megközelítést is, amit Cvetan Todorov bolgár történész fogalmazott meg: a kommunisták az emlékezet ellen is háborút viselnek.

- Mit kell ez alatt érteni?

A hazai levéltárak olyan dokumentumokkal vannak tele, amelyekben a történelemnek a kommunista olvasatát láthatjuk leírva, azt, ahogyan az eseményeket a párt vagy az állambiztonság megörökítette. Ezek közé tartoztak például az 1956 után a népbírósági eljárások, amelyek irataiból az derül ki, hogy a forradalmárok lényegében köztörvényes bűnözők voltak. Szándékos törekvés volt, hogy befeketítsék az emléküket, és ez még ma is elég komoly súly a magyar történelmi emlékezeten.

- Tisztább lenne a helyzet, ha a rendszerváltást követően megvalósult volna az elszámoltatás?

A rendszerváltás időszaka abból a szempontból fordulópont, hogy az első szabadon választott országgyűlés egyik első teendője az 1956-os emléktörvény megalkotása volt. Ez rögzítette, hogy az 1990 utáni Magyarország hivatalosan annak szellemiségére, a nemzeti önszerveződésre és az önigazgatásra épül. Elvileg. A kérdés abból a szempontból helyénvaló, mert az igazságtételt, ami merőben szimbolikus értékű lett volna, Sólyom László és Göncz Árpád munkásságának köszönhetően elszabotálták. Az elszámoltatás történelmi pillanata így már régen elmúlt.

- Azért volt egy kísérlet, Biszku Béla egykori belügyminiszter büntetőpere, akit az 1956-os forradalom utáni véres megtorlásokban, illetve a sortüzek elrendelésében betöltött szerepe miatt állítottak bíróság elé 2015-ben.

Számomra abból az eljárásból egyrészt az derült ki, hogy a magyar bíróság előkelő idegenként mozog a magyar történelemben, másrészt az, hogy rendkívüli jog alkalmazása nélkül nagyon nehezen ítélhetőek el a kommunista bűncselekmények elkövetői. Ne feledjük, a náci bűncselekmények felelőseit is egy rendkívüli jogintézmény bevezetésével lehetett az ítélőszék elé állítani. Ez a jogszokás részévé vált, viszont a kommunisták esetében ilyen eljárás nem volt.

- Tévedek, ha azt gondolom, hogy a Német Demokratikus Köztársaság kommunista múltjával annak felbomlása után Németország azért igyekezett elszámolni?

Illúzió ezt gondolni. Nem számoltak el Németországban sem a kommunista múlttal, sőt az erre vonatkozó iratanyag egy részét az Egyesült Államok hírszerzése elszállította. Más része persze majdnem ugyanúgy kutatható, mint idehaza. Az igazságtételt is néhány eljárással zárták le. Egy ideig még érdekvédelmi szervezete is volt a keletnémet belügyi tiszteknek. Egy posztkommunista szélsőbaloldali párt, a Die Linke pedig ma is teljesen legálisan működik, miközben konkrétan arról beszél, hogy a gazdagokat likvidálni kell, vagy ha azt nem lehet, akkor kétkezi munkára fogni.

- Mit keres a kommunisták elszámoltatásának ügyében egy nagyhatalom?

Nem véletlenül említettem a német példában egy külső szereplőt, mert ez fontos tényező volt a rendszerváltást követő Magyarországon is. Akkoriban senkinek nem volt szándéka a múlt bolygatása, a nagyhatalmak stabilitást akartak, ennek zálogát pedig abban látták, ha nem indul az országban forradalmi jellegű törvénykezés és igazságtétel. Nem ítélik el a posztkommunista szereplőket sem, akik egyébként idővel megbízható üzleti partnereknek bizonyultak a Nyugat számára. Az igazságtétel hiánya természetesen nem az emlékezetet, hanem a felejtést erősíti.

- Mit jelenthetett volna az igazságtétel?

Az igazságtétel egy olyan lehetőség lett volna, ami egyszeri aktussal jelzi, hogy a magyar társadalom utólag elítéli a rá kívülről erőltetett kommunista diktatúrát és mindazt a szörnyűséget, amit tett. Ezt a Nemzeti Emlékezet Bizottságában igyekeztünk pótolni annyiban, hogy több ezer hatalombirtokos nevét fényképpel, ahol lehet, részletes életrajzzal ellátva nyilvánosságra hoztuk különböző tematikus adatbázisokban a legfelsőbb szinttől, a politikai és központi bizottságtól kezdve.

- A rendszerváltást követően megjelentek a hazai kulturális életben az emigráns írók Márai, Tollas Tibor, Határ Győző, Faludy. Akkor ujjongva fogadta őket a közélet, ám a kezdeti fellángolás lassan kihunyt. Lényegtelenné vált a kultúra társadalmi értékítéletet formáló szerepe?

Márai és Wass Albert egész életművükkel vissza tudtak térni, a nekik táptalajt nyújtó emigráns magyar közösségek azonban eltűnőben vannak. Már nem tudják kisugározni az anyaország felé azt a kulturális energiát, mint egykor. De nem alakult ki az az új irodalmi kánon sem, ami folytatta volna az általuk megkezdett utat. Ha lehet ehhez egy teljesen más példát említenem: 1989-90-ben készült egy módosított alkotmány, ami nem visszatérés volt a történelmi alkotmányhoz – ez 2010 után történt meg -, hanem a régit írták át. Ugyanez a kulturális kánonban nem ment teljesen végbe. Nem történt meg a maga teljes egészében, és ebben a történészeknek is van felelőssége.

- Nem dolgozták fel a rendelkezésre álló adatokat, nem írták át az iskolai tankönyveket?

Nem erről van szó, hanem például arról, hogy akár a sortűzbizottság tagjainak milyen boszorkányüldözést kellett kiállniuk 1994 után, amikor a posztkommunisták visszatértek a hatalomba. Azután például négy semisségi törvény kellett azért, hogy eljárás indulhasson a sortüzek elkövetői ellen, és az áldozatok rehabilitációjához is közel másfél évtizednek kellett eltelnie. De említhetném Tóth Ilona perét, amelyben az orvostanhallgatót halálra ítélték, mert ma is vannak olyan történészek, akik az államhatalom által megőrzött iratok alapján gyilkosnak tartják. Sziszifuszi harcot vívunk az ehhez hasonló ítéletek ellenkezőjének a bebizonyításáért, mert a kommunizmus ezen a területen is mindent eltakarított, és a valóságot az egykori virtuális valóság takarta el.

- Mennyire tette relatívvá a kommunizmus bűneit Bacsó Péter A tanú című emlékezetes filmje, vagy éppen a rendszer által támogatott, Kádár Jánossal vadászni járó humoristák, amik a legszörnyűbb félelmeket laza tréfákkal oldották fel a társadalom számára?

A humor, még ha irányított volt is, sok embert átsegített a diktatúra legnehezebb időszakain. Ugyanezt aknázza ki Bacsó Péter A tanúban, ami egy zseniális film, de a paródia köntösében mégiscsak feloldozza a rendszert a bűnei alól. Ez nehezen magyarázható meg azoknak a nézőknek, akik személyes, családi vonatkozásban másként élték meg az illegális disznóvágást, az éjszaka érkező fekete autót, a félelemkeltést és az erőszakszervezet általános működését. Az államilag engedélyezett és szigorúan ellenőrzött humor a társadalom elleni bűntettek elkenését szolgálta.

A kérdés megválaszolása egyébként azért nehéz, mert a 20 éve megnyílt Terror Háza Múzeum a véresen komoly valóságot mutatja be, még ha a kiállítás természetesen azt az abszurdot sem nélkülözi, ami a kommunista rendszer sajátossága volt. Akkor történt egy éles váltás: emlékezet szempontjából nem ugyanarról beszélünk a Terror Háza előtt és után.

- Amikor a kommunizmus áldozatairól szólunk, ide kell értenünk azokat is, akiknek élete nem volt közvetlenül fenyegetve, viszont a személyes életútjukat negatívan befolyásolta a rendszer. Számukra is elégtételt jelenthet az emléknap?

Az emléknap mindazokról szól, akiket bántalmaztak, akiknek az életüket vették el, de azokról is, akiket kiforgattak a vagyonukból, megkárosították az egészségüket, akiknek a mindennapi életét tették lehetetlenné. A skála sajnos nagyon széles. Gondoljunk a gyermekáldozatokra is! Úgy vélem, 1956-ban a magyar társadalom megértette a nagyhatalmi üzenetet, azt, hogy Magyarország a szovjet térséghez van leosztva, még akkor is, ha ez ellen az egész ország összefog. Ebből következik többek között az is, hogy aki nem disszidált, annak meg kellett próbálni ebben a keretrendszerben élni. Nem tehetünk úgy, hogy mindenki az ellenség kategóriájába tartozott volna. A kádári időszaknak éppen az a szörnyű hagyatéka, hogy összemosta a jót és a rosszat. A diktatúra fenntartása összekeveredett a mindenkori államrezonnal.

- Mi lehet ön szerint a legfontosabb tanulsága a mai társadalom számára a kommunista áldozatok emléknapjának?

A legfontosabb talán az, hogy soha olyan eszmék hirdetőinek ne higgyünk, akik a tapasztalati valóságot és a tradíciót próbálják valami „műanyag” hitpótlékkal helyettesíteni.

- Mivel vagyunk adósok még ma?

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága számos adósságot próbál törleszteni történeti értelemben, ilyen kezdeményezésünk volt például a kommunista hatalom birtokosai adatbázisának összeállítása. A Magyar Hősök című kötet összeállításával pedig azt szerettük volna elérni, hogy benépesítsük az emlékezetünket azokkal a hőseinkkel, akiknek tevékenysége kortalanul figyelemre méltó, tetteiknek értéke valós és hiteles példa. De továbbra sincs még mindig elbeszélve az a hősies önfeláldozás, ami akár 1956-hoz, akár a különböző ellenállási mozgalmakhoz köthető, de nincs kellőképpen elbeszélve a gazdatársadalom szétverése, az erőszakos téeszesítés sem. Szólni kellene az 1980-as években a nemzeti ellenzék tevékenységéről is, amikor más ellenzéki csoportokról már beszéltünk. Bőven van mit dolgozni azon az alkotóinknak, hogy 1956 méltó helyére kerüljön, és olyan ünnep biztos fejezete legyen a történelmünknek, amire mindenki viszonyítási pontként tud tekinteni.